El Camino avagy Szent Jakab útján

Eljött a megérkezés napja, örültem is meg nem is. Örültem a lábam miatt, viszont szomorú voltam, hogy véget ér, hiszen olyan sokáig vártam rá, tervezgettem, elképzeltem, hogy szinte a részemmé vált. Ezután mire fogok ennyire vágyni? Tervek, vágyak nélkül kiürül az ember lelke, csak az üresség marad. Talán a következő utamat fogom tervezni? Mert az egyértelmű, hogy itt nincs vége, függővé váltam! A caminós-lét számomra az igazi és elfogadható létállapot. Ahogy közeledtem a cél felé, egyre inkább nyújtottam volna a pillanatot, hogy még sokáig érezzem az "úton lenni" örömét. Sok helyen olvastam, hogy nem a megérkezés cél, hanem maga az út. És ez tényleg így van!

Az előző napi idegbajhoz képest jól aludtam, csönd volt a körletben. Fél 8-kor felkeltem, összepakoltam és elindultam a többiek után. Gondoltam majd a városban megreggelizek. Nagyon gyorsan a külvárosban értem, úgy éreztem, hogy robognak el mellettem a házak, pedig nem siettem. Hangos éljenzés közepette az olaszokat is leelőztem. Modern irodaházakhoz értem, az egyik aljában volt egy bár, itt megreggeliztem. Most úgy tűnik, hogy pillanatok alatt a belvárosba voltam, elmentem az Aquario zarándokszállás mellet, találkoztam Ádámmal és Zsuzsival, ők már előző nap megérkeztek. A Katedrális felé vezető szűk utcákon kirakodó vásár készült, az árusok pakolták ki az asztalokat, zenészek készülődtek a délutáni mulatságra. Egyszer csak csöngött a telefonom, Dezső volt az, mögöttem jöttek. Kért, hogy várjam meg őket. Így tettem. Ha már végig együtt jöttünk, akkor érkezzünk meg a Katedrális elé együtt. Bevártam őket és Józsi javaslatára leültünk egy bár teraszára inni egy kávét. Nekem már mehetnékem volt, de nem baj, a Katedrális megvár! A kávézás után elindultunk. Kacskaringós utcák, rengeteg ember, izgalom. A zarándok kapunál ott voltak az elmaradhatatlan zenészek, adtam nekik, némi aprót majd beléptünk a térre. Csodálatos volt. Most már én is részese voltam a csodának, egyike lettem az ezer éve ide tartó zarándokok folyamának. Odamentem a fiúkhoz, mind a kettőt megöleltem és megköszöntem, hogy segítettek eljutni idáig, mert tudom, hogy nélkülük nem sikerült volna. Talán a gondviselés küldte őket, hogy vigyázzanak rám, biztassanak és segítsenek. A meghatottság állapotát néhány ismerős törte meg, mindenhonnan rég-és nem rég látott zarándoktársak bukkantak fel, óriási volt hangulat, mindenki ragyogott a boldogságtól. Bementünk a Katedrálisba, megcsodáltuk, egy kicsit pityeregtem aztán elindultunk a zarándok iroda felé. Azért a Compostellum-ot illik megcsináltatni. Sokan voltak, de haladt a sor. Mi is megkaptuk a sajátunkat, gyönyörű betűkkel kitöltve, rajta a nevünkkel. Dezső úgy döntött, hogy még ma folytatja az utat Finisterra felé. Eredetileg Józsival együtt mentek volna, de Józsi úgy döntött, hogy inkább haza megy. Mivel ma csak kevés távot jött, Dezsőnek még belefétr vagy 30 kilométer. A szökőkútnál felhívtam a fiaimat, hogy azonnal menjenek fel a netre. Még otthon kioktattam őket, hogy ha megérkezem, akkor jelentkezem és webkamerán mindenképpen nézzenek meg. Persze a kölkök szombat lévén még ágyban voltak, belekerült egy kis időbe mire feltápászkodtak és megtalálták a webkamerát. Nagy nehezen sikerült, és látták az anyjukat integetni, bár nem nagyon hatotta meg őket. Szóval Dezső elköszönt és folytatta az utat. Megbeszéltük, hogy hétfőn Finisterre-ben találkozunk, mivel én még másnap, azaz vasárnap Compostella-ban szeretnék maradni és hétfőn akarok busszal Finisterre-be utazni. Dezső is hétfőre ér oda, így összefuthatunk. Józsival bámészkodtunk még egy kicsit, erre mit látnak szemeim, a Norvég lány jött mosolyogva felém, talpig sminkben, egy csini lenvászon ruhában. Te jó ég, ezt végig cipelte magával! Nem úgy nézett ki, mint aki 800 kilométer gyalogolt, inkább mint aki nyaral. Az első megdöbbenésemet felülírta Ildikó megjelenése. Ő is kisminkelve, frizura bedobva, és egy számomra hihetetlenül kihívó földig érő ruhában lejtett le-föl a lépcsőn, valószínűleg azért, hogy mindenki őt nézze. Én a látványtól teljesen lehidaltam. Ildikó azonnal letámadta Józsit, hogy menjen fel hozzá, ugyanis Ildikó kivett egy hotel szobát és mindenáron felakart csípni valakit, de Józsi újfent hárított. Dél körül járt az idő, ideje volt szállást keresni. Visszaindultunk az Aquario felé. Még éppen befértünk. Egy kis pihenés, lábápolás, szundikálás után átmentünk a szemben lévő hotel éttermébe enni. Menza kaja volt, de azért jól laktunk. Délután ismét bementünk a Katedrálishoz, az utcákon már javában tartott a vásár, a tereken népi táncosok nyomták, az utcai sütödékben sültek a choriso kolbászok, amit meg is kóstoltunk. Mint egy igazi búcsú, lehet hogy az is volt galiciai módra. Zsé-t is láttuk, egy asztalt cipelt a vállán, vajon minek? Józsival szétváltunk, ő ment ajándékot venni, én is próbáltam valami emléktárgyat begyűjteni. A botom nálam volt, nélküle szinte mozdulni sem tudtam. Sántikálva, kopácsolva róttam az utcákat.  Néhány hűtőmágnes begyűjtése után a zarándok iroda környékén nézelődtem, amikor egy kiülős sörözőnél Józsi rám szólt.  Már végzett a vásárlással, nekem sem volt már kedvem kóvájogni, így leültem hozzá. Elmondta, hogy megint találkozott Ildikóval, egy másik ruha volt rajta (ezek szerint minimum 2 darab dögös ruhát cipelt magával)) és megint bőszen invitálta Józsit a hotel szobájába. Ildikónak volt még egy érdekes megnyilvánulása, ugyanis Józsinak előadta, hogy a Camino nem szól másról csak a szexről, és mindenki ezért jön ide. Az öröm hegyét nem azért hívják így, mert a zarándok örül, hogy a hosszú út után meglátja Compostela tornyait, hanem azért, mert anno ott voltak a kuplerájok. Sokféle motivációról hallottam már a Caminoval kapcsolatban, de  a szex dolog még eddig nem vetődött fel. Tényleg, ahány ember, annyi féle látásmód és igény. Remélem Ildikónak azért összejött valami, szívből kívánom neki, hogy megtalálja amit keres. Még egy kicsit söröztünk és bámészkodtunk Józsival, aztán visszaindultunk a szállásra. Nekem már nagyon hiányzott a lábnyugalom. A Katedrális elé éppen ekkor érkezett meg Caren és Gabriel, Burgos előtt láttuk őket utoljára. Elmondták, hogy Caren lába miatt 3 napot Burgosban töltöttek. Aznap Melidétől jöttek Composteláig, ami kb. 50 kilométeres távot jelent. Le a kalappal!

Talán a megszokás miatt korán eltettük magunkat, a többiek is illedelmesen viselkedtek, gondolom leginkább azért, mert még a legtöbb embernek hátra volt a Finiterre-i 3 napos út. 

Egész éjjel esett, esőkabátba beöltözve indultunk. A szállás lehetőséget adott, hogy a zsákokat előre viszik annak, aki kéri. Pár Euro kértek érte. Én azonnal éltem a lehetőséggel, Santa Irénébe küldtem a csomagot, ezt a helyet választottam a megérkezés előtti utolsó állomásnak. A hölgy magyarázott valamit, hogy repsol, meg valamit még rajzolt is, ahol majd megtalálhatom a zsákomat Én úgy gondoltam, hogy biztos a Santa Irene-i szállást mondja vagy a kocsmát, mert hát ugye minden út oda vezet.  Zsák nélkül szinte repültem. A fiúk előre mentek, én élveztem a gyaloglást, folyamatosan vigyorogtam. Nagyon sokan voltak az úton. A lovasokkal oda-vissza előzgettük egymást. Beértem egy erdei kocsmához, őrült tömeg, nyirkos büdös volt bent. A fiúk már végeztek a kajálással és szedelőzködtek, én még pihentem egy kicsit. A zsák nélküli gyaloglás élménye eufólikus állapotot hozott.

A kajálás után újra elindultam, egymást érték a pici falvak, a zarándokok hada május elsejei felvonulásra hasonlított. Nem tudom a helyiek hogyan éleik ezt meg, de szerintem nem lehet valami üdítő, hogy az ablakuk alatt tömegek masíroznak. Az eső rendületlenül szakadt, igazi galíciai feeling. Egy újabb kocsmánál megint beértem a fiúkat. Józsi a kocsma kellős közepén egy bakancs és zokni levételt tiltó tábla alatt ápolta a csupasz lábait, mementóként, hogy a magyar csakis azt csinálja ami tilos. Ebben a kocsmában már sűrűsödtek a sört vedelő és ordibáló, részeg német és francia zarándokok. Inkább egy falusi búcsúra hasonlított a hely. Ettem egy kalamarest és tovább mentem. Santa Irene-ben állapodtunk meg a fiúkkal. Nagyon jól ment a gyaloglás, be is értem Santa Irene-be, elmentem egy benzinkút mellett, amire REPSOL volt kiírva, de nekem akkor ez nem mondott semmit. Azóta már a Forma 1 versenyeken is látom a reklámját és anyázok erősen. Bámészkodtam, kerestem a szállást amiből több is volt. Beértem a központba és valahogy az út során először elbizonytalanodtam. Mi van itt? Hol a zsákom? Elővettem a rajzos papírt. Csupa ákom-bákom. Hol a zsákom? Egyszer csak csöng a telefonom, Dezső az és mondja, hogy már valahol a repülőtérnél vannak, ami jóval Santa Irene után van. Rátértek egy elkerülő útra és már csak azt vették észre, hogy szállnak le a repülők. Most mi legyen, a credencialom náluk van, anélkül nem kapok szállást. A zsákomat sem találom. Kérdem Dezsőt, szerinte hol lehet? Mondom, hogy valami repsol van írva a papírra, erre ő mondja, hogy az a benzinkút. Basszus! Rég elhagytam. Ok, akkor visszamegyek a kúthoz és utána megpróbálok buszra szállni és elmenni Monte Gozo-ba. Visszasántikáltam, de ez már nem esett jól. A csillagokat láttam. A benzinkút előtt ott virított magányosan a zsákom. Hurrá! Viszont nehezebb volt mint általában, mert Dezső belepakolt egy rakás konzervet, mondván, hogy úgyis autóval viszik a zsákot. Majdnem  belepusztultam! Visszacsoszogtam a buszmegállóba, éppen beállt a busz. Gyorsan Gozo-ba értünk, ami itt azt jelentette, hogy egy többsávos autó út mellet egy Monte Gozo névre hallgató buszmegállóban kellet leszállnom, ráadásul a sofőr még bunkó is volt, mert látta, hogy alig állok a lábamon, de nem segített kivenni a zsákom a csomagtartóból. Simán végignézte, hogy a buszmegálló szélén lévő 30 fokos rézsün kínok közepette csusszanok be a zsákomért a mély csomagtartóba, majd onnan ki a busz mögé. Míves magyarsággal szidtam a felmenőit. A korábbi buszozásoknál mindig rendesek voltak a sofőrök. A busz elment én pedig ott álltam egy autópálya szerűség mellett, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mindenképpen fognom kellett egy taxit, pár perc után jött is egy. Mondtam, hogy Monte Gozó és a pasi felvitt a hegyre, ahol a Santiago előtti utolsó zarándokszállás van. Amikor éppen megálltunk csengett a telefonom és Józsi nagy tudálékosan előadta, hogy Ildikó szerint itt meg ott van olyan hotel, ahol megtudok szállni a credencialom nélkül is. Én akkor már négykézláb másztam ki a taxiból és ordítottam, hogy menjen a pi...ába, elegem van a hülyeségeiből. Ha nem rohannak ész nélkül, mint a mérgezett egér, akkor nem történik ez meg. A két gyalog kakukk akkor már egy San Paio nevü heyen egy szállodában piált, én meg azt sem tudtam, hogy hol fogom tölteni az éjszakát. Elcammogtam egy padhoz és elkezdtem zokogni. Azt hiszem ekkor jött ki az eddigi összes fájdalom belőlem. Világvége érzésem volt. Szemben volt a recepció, bent néhány hölgy ücsörgött. Azon gondolkodtam, hogy mit mondjak, hol a zarándokútlevelem. Letöröltem a könnyeimet, próbáltam gondolkodni, de a világvége hangulat nehezen oldódott. Furcsa volt, hogy nem láttam embereket, minden kihalt volt, pedig itt állítólag nagyon sokan megszállnak. Összeszedtem magam és bementem a recepcióra. Előadtam, hogy elveszett a credencialom és hogy nagyon fáj a lábam, meg különben is... Mosolyogtak, nem érdekelte őket a papír. Kifizettem a szállást és mehettem ágyat keresni. Egy közeli barakban bevackoltam magam, nem vágytam másra csak egy ágyra és magányra. Szerencsére nem volt a közelben senki. Kicsit arrébb volt egy hangosabb társaság, de nem zavartak. A telefonom megint csengett, Dezső hívott, hogy eljön értem taxival és menjek a hotelba. Mondtam, hogy már van helyem, meg, hogy most szeretnék egyedül lenni, holnap már úgyis vége és át akarom gondolni az egészet. Ebben maradtunk. Enni sem volt kedvem, megfürödtem és bebújtam a hálózsákomba. Azt mondják, hogy semmi sincs véletlenül és mindennek, ami velünk történik, van valami jelzésértéke. Tehát miért fáj a lábam, miért látok csillagokat minden lépésnél? Mi lehet az üzenet, mire nem figyeltem eléggé? Akkor nem tudtam megfejteni a titkot, de most már tudom! Túl sok terhet cipelek! Nem csak a zsákom volt nehéz, hanem a lelkem is. A lelkemben cipelt dolgokat jelezte a testem. El kell engednem azt, ami teherként nyomja a lelkem. Erre az útra is azért jöttem, hogy változtassak, csak valahogy kiment a fejemből. Fizikai értelemben éltem meg az utat, a lelki részével alig foglalkoztam. Ezek a gondolatok akkor nem jutottak eszembe, sokkal később villámcsapásként hasítottak belém, valószínűleg azért, mert éppen akkor volt itt az ideje, hogy erre rájöjjek. Most is úgy gondolok az Útra, mint a világ legegyszerűbb dolgára - gyaloglás-evés-ivás-beszélgetés-nevetés - , ennyi. Eltűnnek a hétköznapok nyomasztó kötelességei, csak az adott pillanat számít. Nem gondolkodtam múlton és jövőn, pedig kellett volna. Ha rendbe raktam volna a lelkem, akkor a testem is kegyesebb lett volna hozzám. Viszont az is igaz, hogy egy élet fájó emlékeit nem lehet egy 30 napos zarándokút alatt kitörölni. Nem tudom, még most sem tudom! 

Reggel gyorsan felcuccoltam és átmentem a szállással szembeni kocsmába reggelizni. A fiúk már sehol sem voltak, de még előző nap megbeszéltük, hogy Melidében pulpozunk egyet, tehát ott mindenképpen össze kell futnunk.

Kiültem reggelizni, egy kutyus rögtön mellém ült, ami számomra azt jelentette, hogy adnom kell neki valamit. Volt a zsákomba még korábbról félretett szendvics, azt odaadtam, amiért kaptam egy nyelves puszit. Sok ismerős indult innen, jó volt látni régi arcokat is. Palas de Rei-ig mindenképpen gyalogolnom kellett, ami a könyv szerint 7,7 kilométerre volt. Érdekes módom, most nem esett nehezemre a gyaloglás, pedig nagyon fájt a lábam. Tudtam, hogy már csak 2 nap van hátra és érezni akartam az eucaliptus fák illatát. A kihagyott részek miatt hiányérzetem volt. Úgy éreztem, hogy nagyon gyorsan Pallas de Rei-be értem. Ahogy kiértem a főútra szemben volt a posta, próbáltam buszmegállót keresni. Két nő éppen a járdát söpörte, tőlük kérdeztem meg, hogy hol a buszmegálló: éppen ott állsz - mondták, és tényleg pont a buszmegállóban álltam. Ahogy észrevettem, a spanyoloknál nem táblával jelölik a buszmegállót, hanem csak az úttestre van felfestve valami jel, ami számomra nem mondott semmit. Egy kicsit bizonytalan voltam, mert csak én álltam ott, de később elkezdtek szállingózni az emberek és egyre többen lettünk. Én le-föl járkáltam, mert nem bírtam egy helyben állni, ugyanis akkor még jobban fájt a lábam, többen megbámultam e-miatt. Végre befutott a busz is. Nagyon rossz volt látni a buszról a sok zarándokot, fájt a szívem. Melide közel volt, ott leszálltam és elindultam visszafelé, arra amerről a zarándokok a városba érnek. Gondoltam így nem kerüljük el egymást a fiúkkal. Sorban, egymás mellett voltak a pulpot kínáló kocsmák, én kiválasztottam azt amelyikben a legtöbben voltak, gondoltam nem véletlenül vannak sokan, biztos jó a kaja. A zsákomat figyelemfelkeltőnek kiraktam a bejárat mellé és ez be is jött, mert a fiúk észrevették és ide jöttek be. Józsi morcos volt, ő utálja a tengeri herkentyűket, Dezső viszont szereti, úgy hogy kért magának, én akkor már javában pusztítottam a saját adagomat. Érdekesen készítik a polipot, semmi felhajtás, csak simán megfőzik, ollóval feldarabolják és mehet a tányérra egy kis olíva olaj társaságában. A polip evés után megint elköszöntünk, én visszamentem a buszmegállóba. Ahogy arra felé tartok, a megállóból elém jön egy spanyol öregúr, úgy köszönt mintha régi ismerősök lennénk. Angolul beszél és azt mondja, hogy sokkal fiatalabbnak látszom, mint amennyi vagyok, pedig akkor még meg sem kérdezte a koromat. Elkezd mesélni minden félét, engem is kikérdez, a koromat, családi állapotomat, beszél a saját családjáról is, sőt azt is tudományosan elemzi, hogy miért nem jó, ha egy házasságban a nő a fiatalabb. A végkövetkeztetést nem írom le, mert az egy kicsit obszcén lenne ebben a blogban, de akkor nagyon jót szórakoztam rajta. A buszon is végig dumált az öreg, megmutatta a házát is a következő faluban, ott le is szállt. Úgy köszönt el mintha másnap úgyis újra találkoznánk. Óriási élmény volt.

A busz megérkezett Arzuába, nem messze a megállótól voltak a zarándokszállások, gyorsan becsekkoltam és ledőltem aludni. Én voltam az első vendég. A pihenés után felfedeztem a vizes blokkot, jó sok pénzbedobós mosó és szárítógép volt, ami hirtelen egy igazi nagymosás kényszerét váltotta ki belőlem. Azért az 1 hete hordott zoknimat itt sem dobtam be, mert féltem, hogy mégsem szárad meg, ugyanis napok óta esős volt az idő és sehol sem mertem bevállalni egy zokni mosást. Itt sem bíztam a szárítógépben és milyen jól tettem. A szárítógép éppen csak megszikkasztotta a ruhákat, éjszaka pedig az esőtől párás volt a levegő, reggel félig vizesen kellett bepakolnom a cuccokat a zsákba. Inkább felveszek egy koszos, büdös de száraz zoknit, mint egy tiszta, de vizeset. A mosási akció után kiültem a szállás előtti bár teraszára és köszöntöttem az érkezőket. Sorban jött mindenki, végül a fiúk is. Útközben összefutottak egy magyar lánnyal, Ildikónak hívták. Így négyesben vártuk az estét. Elég hideg volt, ezért nem maradtunk kint sokáig. Most is még világosban volt a takarodó, de mint már írtam Európa nyugati felén nyáron még 11-kor világos van. 

Nagyon rosszul aludtam, egy 6 év körüli gyerek egész éjjel mászkált, a szülei nem vették észre. Alig vártam, hogy reggel legyen, még sötétben kicuccoltam a kocsma elé, ami sajnos zárva volt. Nagyon kínlódtam, kávéhiányom volt, de semmi remény nem mutatkozott, hogy a kocsma 9 előtt kinyisson. Mondtam a fiúknak, hogy menjenek, én még tűnődöm, hogy mit csináljak. A lábam rettenetesen fájt. 20 perc kétségbeesés után úgy döntöttem, hogy elindulok. Még éppen, hogy pirkadt. Ferreriosból lefelé visz az út, a falu szélén az út mellett látom, hogy ég valami és két kutya őrzi a tüzet. Ahogy közeledtem feléjük sántikálva és kopogva a botommal égtelen ugatásba kezdtek. Egy pillanatra megijedtem, de csak éppen egy pillanatra. Kihúztam magam és kidüllesztett mellkassal határozottan mentem a kutyák felé. Ahogy közeledtem, szép lassan abbahagyták az ugatást, a nagyobbik fekete szépen eloldalgott az út szélére és békésen leheveredett, a másik, kicsi pedig hanyatt vágta magát előttem és egyértelműen a tudtomra adta, hogy most egy kis hasvakargatásnak kell következnie. A határozott fellépésre a két mérges kutyusból tündéri kezes bárány lett. Mentem tovább, egymást érték a falvak amik leginkább pár házból, istállóból és a galíciai tájhoz hozzátartozó górékból állt. Nem volt unalmas a terep, kőkerítések mellett vitt az út.  Nagy nehezen egyszer csak egy kocsma és kerthelyiség tűnt elő az egyik kőkerítés mögött, talán még zarándokszállás is volt itt. Na végre ehetek, ihatok. Bevetettem magam a kőházba, pár zarándok reggelizett de már elmenőben voltak. Tetszett a hely, szépen felújított kőház, csinos kert. Megkérdeztem a csapos kislányt, hogy hol vagyunk, meg is mutatta a könyvemben, de már elfelejtettem, hogy melyik falu volt az. Kiültem a kertbe reggelizni, fél órát pihentem és bevettem egy diclofenacot. Amikor fel akartam állni, bizony nem ment. Képtelen voltam a bal lábamra ráállni. Szóltam a kislánynak, hogy hívjon nekem egy taxit, ha lehetséges, és persze lehetséges volt. 20 perc múlva megállt mellettem egy pasas és mondta, hogy ő a taxis. Ok, de hol a kocsi? Kinn a falu szélén, mert a szűk kőkerítések közé nem tud bejönni. Fogvicsorgatva elbicegtem a kocsiig, a taxis vitte a zsákom. Mondtam, hogy csak Portomarin-ig mennék. Ok, rendben van, 8 EURO. Elindultunk, egyszer csak az egyik kanyarban az öreg házaspár integetett, azok akik mindig előbb érnek a szállásokra mint a többiek, de senki nem tudta hogyan. Simán lestoppolták a kocsit, bevágódtak a hátsó ülésre. Portomarin egy köpésre volt, hamar megérkeztünk. A taxisnak jó napja volt mert a két öregtől is fejenként bezsebelte a 8 EURÓT. Én kerestem egy internetkávézót, mert fel kellett töltenem a telefonomat. Minden rendben ment, a gyógyszer is kezdett hatni, el tudtam indulni. A könyvem 18,4 kilométert ígért Eirexe-ig. Végég maradtam az országút mellett. Az is érdekes volt, hogy néhány zarándok még nálam is lassabban haladt, többeket lehagytam. Eseménytelen és unalmas sántikálás után elérkeztem a Hospital nevű helyhez ahol népes társaság kocsmázgatott a teraszos kerthelyiségben. Én is bementem, itt volt az olasz csapat Bierzoból, a lovasok és még sok ismerős arc. Az egyik olasz lánynak nagyon fájt a lába, visított amikor ráadták a bakancsot, de azért elindult. Sorstársakként mosolyogtunk egymásra. Később mindig utánam kiabált, hogy viva Ungaria, mert adtam neki fájdalomcsillapítót. Megint helyes falvak következtek, egyik a másik után, szinte összeértek. Minden faluban volt szállás, emiatt sok volt az ember. Valahogy beérkeztem Eirexe-be és persze a fiúk a kocsmában ittak, igen- igen be voltak állítva. A piálás oka Dezső másnapi szülinapja volt, na meg az a lőré amit rájuk sóztak. Valami borzalmas rosé bornak mondott kotyvalék, baromi erős és az üveg alján vastagon állt a seprő. A délután derekán mind a ketten totál be voltak állítva, úgy hogy sürgős alvás következett. Vacsora időre szerencsére kialudták a bort. Mosás, naplóírás aztán alvás.  

Ködös reggelre ébredtünk, szitált az eső. Összekaptuk magunkat, majd lementünk a bárba. Megbeszéltük, hogy Ferreriosban találkozunk. A fiúk elmentek én pedig érdeklődtem, hogy van-e itt buszjárat. Buszjárat volt - reggel 6-kor elment, a következő majd csak délután jön. Hoppá. Akkor megint fogvicsorgatva kell eljutnom a következő helyre. Elindultam, maradtam az országúton, remélve talán felvesz valaki. Kb 2 kilómétert mentem amikor egy autó megállt. Egy holland hölgy volt, mint kiderült a férjét kíséri, aki éppen gyalogol, majd váltják egymást. Azaz visszamennek az indulási pontig és a másik gyalogol és az egyik kíséri. Oda-vissza, hol, az egyik, hol a másik. Így teszik meg az utat, a cuccuk a kocsiban. Állítólag ez már a második alkalom volt, hogy így zarándokoltak. Elvitt egy darabig, aztán megállt, mert bevárta a férjét. Kiszálltam és bicegtem tovább. Sajnos nem volt alkalmas a hely a stoppolásra, beláthatatlan kanyarok, még ha valaki akart volna, akkor sem tudott volna megállni. Megint mentem vagy 4 kilómétert amikor megint a korábbi hölgy jött. Végül bevitt Sarria-ig. A kijelölt zarándok út teljesen máshol megy. Mivel fogyóban volt a gyógyszerem, kerestem egy gyógyszertárat, illetve nem is kellet keresni, mert majdnem a meredek lépcső aljában volt egy. A patikus rám nézett és soron kívül kiszolgált. Nagyon siralmas látvány lehettem, rögtön adta a diclofenacot. Felmentem a lépcsőn, a fent lévő bár szinte kínálta magát. Bementem kajálni, vidám spanyol bicajosok is éppen rendeltek. Ők jobban tudják, hogy mitől döglik a légy, fantasztikus bocadillost állíttattak össze a kocsmárossal, nekem se kellett több, én is olyat kértem. Az asztalukhoz húztak egy széket és invitáltak, hogy üljek közéjük. Nagyon helyesek voltak, sokat nevettünk. Kérdezték a lábam és figyelmeztettek, hogy vigyázzak a diclofenaccal, mert kikészíti a gyomrom. Ezt én is tudtam, ezért mindig evés közben vettem be. Elbúcsúztunk, én menetem tovább. Még itt Sarriában kerestem internetet, mert Józsi a fejébe vette, hogy ő előbb haza megy. Triacastellában Ádámékkal foglaltatott jegyet a Santiago-Madrid járatra, engem meg megkért, hogy foglaljak a Madrid-Budapest járatra. Ebben csak az volt a szép, hogy Dezsővel nem közölte a szándékát, pedig együtt jöttek és eredetileg elakartak menni Portóba, majd onnan Brüsszelen keresztül hazarepülni. Szegény Dezső csak akkor tudta meg, hogy mi történik, amikor Ádám már csinálta a foglalást. Tényleg nem volt százas a pali. A sikeres foglalás után lassan elindultam, szép erdős részen vitt az út, sok volt a falu, nem volt unalmas. Nem sokkal Sarria után az erdőben észrevettem a földön valami nagydarab piros dolgot. Csak közelebb érve láttam, hogy egy pasi fekszik a földön talpig piros szerelésben. Gondoltam, hogy szegény megsérült, segítek rajta, hiszen tudom milyen sérült lábbal gyalogolni, de ahogy mellé értem és próbáltam felhúzni, akkor láttam, hogy tök részeg. Talpra állítottam, de nem nagyon tudott a lábán állni. Spanyol volt és spanyolul szidta a Caminot. Ezt tisztán lehetett érteni. Gondoltam, hogy ha már áll a lábán akkor én gyorsan lelépek, de zavart, hogy ott tántorog mögöttem. Igaz nem sokáig, mert megint elvágódott és hangosan "putta Canino-zott". A botjával csapkodott mindent amit csak elért. Sarria arról is híres még, hogy ez a város az utolsó ahonnan el lehet indulni, hogy meglegyen a Compostellum-hoz az elegendő megtett kilométer, tehát innen sokan indulnak, leginkább spanyolok. A fickó is valószínűleg itt kezdte, csak egy kicsit hosszúra sikerült az este és még nem állt készen az indulásra. Sarriában ezen okból rengeteg zarándokszállás van, és persze mindenhol bárok, ahol fel lehet készülni a potom 100 kilméter körüli gyaloglásra. A részeg spanyol kaland után helyes kis tehénszaros falvakon vitt át út. Ferrerios volt az aznapi cél. Oda is értem, a fiúk trükkös módom foglaltam nekem ágyat, pedig a felügyelő néni nem adott olyannak helyet aki még nem ért oda. A fiúk valahogy átverték, így kaptam meg az utolsó ágyat. Mire odaértem, sokan mérgesen mentek tovább, mert nem volt hely és a következő szállás elég messze volt. A fiúk, már teletömték a hasukat a helyi bárban, de még nekem is jutott maradék. Konkrétan fél tányér juhsajt, egy fél bagett és bor. Jól is laktam.  Gatyába ráztuk magunkat és visszamentünk a bárba. Ferreriosban nincs semmi a zarándokszálláson és a báron kívül. Sok család szállt még meg itt, gondolom a spanyolok gyerekestül elindulnak Sarriából. Voltak 6-7 éves gyerekek is. A szállás sziami cicáját is meggyömöszöltem, jól esett, már nagyon hiányzott Lusziszita, az otthoni cicám.

Cudar hideg volt, sietősen távoztam és megkerestem a fiúkat, éppen az egyik bárban reggeliztek. A csapos hölgy kicsit durcás volt, össze is szólalkoztunk. Kifogásolta, hogy miért nem mondom mindennek a darabszámát. Szerintem én mondtam, de ha mégsem úgy lett volna, akkor sem volt nehéz kitalálni, hogy mivel csak magamnak rendelek, így egy, azaz egy darab cofe con leche-t és egy darab bocadillos-t kérek. Állítólag mindenkibe belekötött. 

Esélyem sem volt gyalogolni, a bal lábam nem fért a bakancsba, a Teva szandálom tépőzáras végét is alig tudtam rögzíteni, pedig normál állapotban 8 centivel túllóg. Egyetlen esélyem a stoppolás volt. Sokan voltunk magyarok, mindenkitől elbúcsúztam, ők elindultak én pedig kiálltam az útra stoppolni. Gyér volt a forgalom, volt, hogy 5 percig nem jött semmi, de azért elég hamar megállt egy autó és elvitt Alto do Paio-ig. Itt megint meglátogattam az út mellett lévő bárt, pisilés, nézelődés majd megint nekiálltam stoppolni. Irigyeltem a többieket, szép volt az idő, nem túl meleg, jól lehetett gyalogolni és táj is fenséges volt. Hamarosan megállt egy furgon, a pasi Triacastelláig ment, nekem ez megfelelt. Bár nem értettük egymást azért jókat nevetgéltünk. Mondta, hogy délután Samosba megy, ha magvárom akkor elvisz. Ez így jól hangzott, de mivel még csak délelőtt fél kilenc volt, sajnos nem fogadhattam el az ajánlatát. Érdekes még, hogy a spanyolok mennyire nem értik, ha egy szóban csak egy hang más, mint ahogy ők ismerik. Kérdeztem, hol találok bankot. BANK mondom én. Nem érti. Töröm a fejem, szerintem ezt a világon mindenhol így mondják, akkor még nem tudtam, hogy ez nem így van. A spanyolok BANKO-t mondanak, és az O hang hiánya már értetlenséget szül. Nem tudtam meg tőle, hol találok bankot, nem baj. Elköszönök, én megyek a jelek irányába, természetesen Triacastellában is a jelek mentén végig kocsmák sorakoznak. Egyet meg is támadtam, már túl voltam az nap két cofe con leche-n, nagyon kellett pisilnem. Itt lecsúszott a harmadig kávé is. Elindultam hát Samos felé. Nem a kijelölt úton mentem, hanem végig az országúton, nem mertem bevállalni a hepe-hupákat. 11,7 km írt a könyvem. A gyógyszer hatni kezdett, így kicsit tompult a fájdalom, szép lassan haladtam, sűrűn meg kellett állni pisilni. Voltak pihenő padok, de nem ültem le mert akkor többé biztos nem állok fel. Sok kamion jött, majdnem lesodortak a keskeny padkáról, de sajnos máshol nem tudtam menni csak az út szélén. Nem tudom, hogyan, de valahogy elértem a keresztútig, ami Samos felé visz. Útközben rámhellózott egy bicajos, de nem a szokásos biciklis szerkós, hanem inkább gyalogos, hátizsákos kinézetű. Úgy integetett, mintha ismernénk egymást. Hát te ki vagy? gondoltam. Aztán egyszer csak megláttam Samost, fentről, úgy ahogy a képeken is mutogatják. Mintha álmodnék. Szinte repültem a kőkerítés mellett a városba bevezető úton. Körbejártam a kolostort, megtaláltam a zarándokszállást, de még zárva volt. Átellenben volt néhány kávézó-étterem-panzió kinézetű hely, gyorsan leültem az egyikhez és vártam, hogy múljon az idő, még csak dél körül lehetett. Kértem egy kalamarest és egy sört. Befutott a biciklis idegen is, egyből odavágódott hozzám. Kiderült, hogy Dél-Afrikából jött és ügyvéd, Leon-ból indult és Orbigóban egy szálláson voltunk - innen az ismeretség - legalábbis részéről, én nem emlékeztem rá, amit csodálok, mert nagyon jóképű volt amíg le nem vette a napszemüvegét. Napszemüvegben úgy nézett ki mint Vin Diesel, szívdöglesztő! Napszemüveg nélkül viszont nagyon gáz. Nem is értem, hogy változtathat meg valakit a szemüveg ennyire. Na szóval dumáltunk, már amennyire  a dél afrikai akcentusát és a halk beszédét értettem. Elmondta, hogy 2 nap után bérelt egy biciklit, mert már unta a gyaloglást, ellenben most meg a feneke fáj a nyeregtől és tényleg elég érdekesen ült a széken, kicsit féloldalasan, keresztbe tett lábakkal és sűrűn váltogatta az oldalt. Az is kiderült számomra, hogy erősen rasszista, ugyanis az történt, hogy elment mellettünk két fekete bőrű gyerek ( egész úton nem láttam fekete helyi erőket, mintha rendelésre jöttek volna) és a pasi undorodva, gyűlölettől sugárzó arccal méregette őket. Kérdezte, hogy bírom az ilyen feketéket. Mondtam, hogy semmi bajom velük. Aztán visszakérdeztem, hogy pontosan hol lakik Dél-Afrikában? Pretoria volt a válasz. Aha, már értem. Ettől a jelenettől leült a hangulat. A pasi bement a szomszéd panzióba megkérdezni, hogy van -e szállásuk. Mint kiderült ott is voltak zarándokoknak emeletes ágyas szobák. Erre én is bementem érdeklődni, mert nem volt kedvem a tömegszálláson aludni. Mint kiderült a két-háromágyas szobákat is olcsón adták. Na erre én gondoltam egyet, hogy meglepem a fiúkat és kivettem egy három ágyas szobát. A fürdő mindenkinek a folyosón volt, de abból volt vagy négy. Beültem a bárba meccset nézni és vártam fiúkat. A dél-afrikai pasi az emeletesbe ment. Valahogy nem akaródzott beszélgetni vele. Végre befutottak a fiúk, nagyon örültek, mert benéztek a tömegszállásra és annyira nem tetszett nekik. Gatyába ráztuk magunkat, és folytattuk a piálást. A kolostorban este volt vezetett látogatás, azt hiszem mi a 6 órásra mentünk. Nagyon tetszett minden, viszont a kortárs festő által nemrégiben festett bibliai jelenetek megdöbbentettek. Sehogy sem illet a hely hangulatához. Tudom, hogy kell valami a csupasz falakra, de a topmodell sminkes Szűz Mária és a magazinokról lelépett szívdöglesztő Jézus mégsem hozott katartikus élményt. Na mindegy, ettől függetlenül az épület, a kert, a templom gyönyörű volt. Visszamentünk vacsizni a panzióba, a másik asztalnál sült bárányoldalast ettek. Nálam központi kérdés a kaja, sajnálom, ha valaki ezért megvet, de még egy zarándokúton sem tudok kilépni önmagamból. Nem volt kérdés, hogy mit együnk. Hatalmas tál húst kaptunk, sok sült krumplival, salátával. Azt hiszem csináltam néhány fotót, majd felteszem, ha rájövök, hogyan kell. Jól lecupákolva a csontot, könyékig maszatosan fejeztük be a vacsorát. Még nem ment le teljesen a nap, mi már húztuk a lóbőrt.

Reggel mindenki korán kelt, mert ezen a napon kell megmászni az út talán legmagasabb pontját. Nagyon hideg volt, Először az út során fel kellett cipzáraznom a nadrágom szárát. 

Az Ave Felix szállás arról is nevezetes, hogy innen kívánság szerint autóval felviszik a csomagokat O'Cebreirora, már amennyiben az illető odáig akar menni. A kanadai lábfájós hölgy szólt, hogy a furgonban van két hely, tehát mi is bekéredzkedhetünk. Hurrá, enélkül elképzelni sem tudtam, hogyan jutok fel a hegyre. Segítettünk a zsákokat bepakolni, rengetegen választották a csomagszállítós megoldást amit nem is csodálok. Megreggeliztünk és vártunk az indulásra. Jesus Jato felesége volt a sofőr, autópályán mentünk, a hazai viszonyokhoz képest őrületesen jó utakon. Beértünk O'Cebreiroba, egy hotel előterébe pakoltunk be a zsákokat, a kanadai hölggyel a hideg ellen rögtön megittunk egy teát, pedig én nem vagyok teás, de itt jól esett. Elmesélte, hogy a férjével tavaly voltak Magyarországon, nagyon tetszett neki, finomak voltak az ételek, de a legkülönösebbnek azt tartotta, hogy amikor felszálltak a villamosra és kezelni akarták a jegyüket a többi utas lebeszélte őket, hogy nem szükséges. Hát igen, ez is egy hungaricum, a magyar ott potyázik ahol csak tud. A tea után felmentünk a zarándokszálláshoz, mi voltunk az elsők, leraktuk a zsákunkat és irány nézelődni. Nagyon tetszett a hely, kelta településhez hasonló falu, mindenhol szólt a kelta zene, kicsit marketing szaga volt a dolognak, de nem baj. Bámészkodtam, bementem az összes ajándékboltba, megnéztem a templomot, próbáltam múlatni az időt. Nagy nehezen dél lett és kinyitották a szállást, ekkor már jókora sor kerekedett. Én voltam a második vendég, megkaptam az ágyamat. A kanadai hölgy hiába kérte, hogy a férjének aki később jön kaphasson még egy helyet maga mellett, nem lehetett. Szigorúság volt. Sokan szállás nélkül maradtak, mint kiderült egy spanyol biciklis csoportot vártak és ezért 30 férőhelyet nem adtak ki. Bezzeg nekik lehetett foglalni. Ágyfoglalás után kiültem oda ahol a zarándokok beérkeznek a faluba. Gyönyörű volt a táj, körös-körül hegyek és völgyek, birkanyájak. Jó sokáig kellett várnom a fiúkra és persze megint sok ismerőssel találkoztam. Mire a fiúk megérkeztek már nem volt hely a szálláson, így ők kénytelenek voltak egy magánházban horror áron megszállni. Én 3 Eurot fizettem, ők 12-őt, igaz nekik kényelmesebb volt. Elég sok magyar összeverődött itt. Még indulás előtt a kozmetikusom mondta, hogy egy nappal előbb mint én egy másik vendége is indul a caminora. Itt futottunk össze Mariannal. Sok zarándokhoz hasonlóan mi is beültünk egy kocsmába és estig elidőztünk ott. Józsi azért közben mászkált, fogalmam sincs hova, de Mariannal egész jól összebarátkoztak. Megbeszélték, hogy vasárnap délben vagy talán délután 1-kor találkoznak Santiago-ban, mint később kiderült az orbigó-i nővel meg délután 2 órát beszélt meg ugyan ott. Nahát, hogy mik vannak! Tehát estig kocsmáztunk, aztán szunya, én a szálláson, a fiúk a magánházban. Napközben a napon nagyon meleg volt, de az árnyékban hűvös. Ez a hűvösség aztán éjszaka is érezhető volt, mert majd megfagytam. Ráadásul a szállás is rideg és modern volt. 

Aránylag sokáig aludtunk, mire lementünk a bárba, már mindenki elment. Megreggeliztünk, aztán indulás, illetve a fiúk gyorsan leléceltek én pedig komótosan sántikáltam Szinte már a részemmé vált a fájdalom és már nem is reménykedtem benne, hogy idővel jobb lesz. Viszont amióta a bal bokám fájt a talpfájásom megszűnt. Gondolom ez a buszozós napoknak köszönhető. Itt a hegyekben már nem hallottam a sík vidékekre jellemző, az út melletti növényzetből jövő hangokat. Valamilyen állat lehetett, ütemesen azt mondta, hogy puty-pu-putty. Talán rovar, de lehet, hogy béka ad ki ilyen hangokat, mindenesetre nálunk ilyet még nem hallottam. Az is pozitívum volt számomra, hogy a camino útvonalán, még a legkisebb falu legeldugottabb kocsmájának a mosdója is tiszta volt, és mindig volt WC papír. Nőként ezt nagyon értékeltem.

Tehát sántikáltam Acebo-ból, aránylag gyorsan elértem Riego de Ambro-st, a terep is könnyű volt, de ami ezután következett Molinaseca-ig, az maga volt a pokol. Nagyon nehéz, köves, lejtős terepen kellett haladni. Még ép lábbal is egy rémálom lehetett, mert csúszott is, és a palás kőzet töredezett, éles, nagydarab sziklákat formázott. Néhol csak oldalazva, féllábasan lépcsőzve lehetett lejutni. Két idióta biciklis is rám hozta a frászt. Ezen a szakaszon nekik az autó út volt kijelölve, de ezek bevállalták a gyalogos ösvényt. A nagydarab sziklás résznél az egyik jobbnak látta leszállni a gépről és kézben hozta le a járgányt, a másik viszont bevállalta, hogy a biciklivel leugrat. Nagyon veszélyes volt. Én majdnem elájultam az ijedtségtől. Nem sokon múlott, hogy lerepüljön. Már láttam magam előtt, ahogy az összezúzott hulláját őrzöm amíg jönnek a rendőrök. A másik is lehülyézhette, mert mikor leért eléggé összeszólalkoztak. Azt hiszem én többször hangosan sikítottam. Ilyen idegállapotban kellett továbbhaladnom. Nagy nehezen leértem a lejtőről, rögtön utána már ott volt Molinaseca a híddal. Józsi elém jött, levette rólam a zsákot. Úgy éreztem, hogy ezen a szakaszon az életemért küzdöttem. Az első kocsmában volt  a pihenő, a fiúk már a sokadik sörön voltak túl, csak engem akartak bevárni. Ők tovább indultak, én még maradtam. Megbeszéltük, hogy Ponferrádában találkozunk. Egy kis pihenő után én is elindultam. Tetszett a városnak a zarándokúton lévő utcája, mindenhol magánszállások, csinos kis házak hívogatták a vendégeket. A városból kiérve megláttam egy buszmegállót, de a buszra még vagy két és félórát kellett volna várni. Ponferrada nem volt messze, de  a kijelölt úttal jól megszívatják a zarándokokat, jó nagy kerülőt kell tenni. Beton járdán vitt az út, nagyon rosszul voltam. Ponferrada elővárosában Campo-ban - ami megint egy kitérő - egy hölgy érkezett a háza elé taxival. Na én ezt a taxit azonnal lekapcsoltam, pedig már csak talán 2 kilométer volt hátra. A taxis elvitt a albergue-vel szembeni útig. Ott leültem egy padra és végem volt. Nagyon elhagyatottnak és szerencsétlennek éreztem magam. Egy darabig ültem a padon, de aztán megráztam magam és elindultam a városközpont felé. Elbicegtem a várig, a vár mellett beültem egy bárba és vártam, talán jönnek a fiúk. Ők is ott voltak, csak éppen egy másik utcában egy másik bárban. A Leonban megismert egyik buszozós hölgy, akinek szintén fájt a lába, odajött és elmondta, hogy neki már sokkal jobb, mert a pihenő napok helyrerakták a bokáját. Talán van remény? Egyszer csak csöngött a telefonom, Dezső volt, hogy merre vagyok? Megbeszéltük, hogy az egyetlen zarándokszállásnál találkozunk. Úgy is lett. A fiúk már korábban sorba rakták a zsákjukat, így aránylag az elsők között tudtunk becsekkolni. 2 darab emeletes ágy volt a szobában, a negyedik helyet a rég nem látott japán fiú foglalta el. Tokióból jött, nagyon csöndes volt, szinte senkivel sem beszélgetett. A szállás egy aránylag modern tömegszállás volt nagy udvarral. Egy dán pasas felajánlotta, hogy megmasszírozza lábam, rendben van, nem ellenkeztem.  Egyszer csak azt vettük észre, hogy Józsi eltűnt. Persze ez tőle nem furcsa, de most már vagy egy órája nem volt sehol. Úgy gondoltuk, hogy talán átment a szemben lévő kocsmába. Mi is elindultunk, de egyszer csak jön Józsi az ellenkező irányból. Szép sunyiban elment a kórházba a baját kezeltetni.  Na én jól lecsesztem, hogy miért nem szólt, én is elmenetem volna vele az én bajomat kezeltetni. Na mindegy, ekkor megbeszéltük, hogy elmegyünk megnézni a várat, utána pedig taxival elmegyünk az ambulanciára a lábammal. Várnézés után tényleg bevágtuk magunkat egy taxiba és elmentünk a kórházba. Mivel Józsinak már protekciója volt, a recepciós azonnal besorolt és már mehettem is a vizsgálóba. Megnézték a lábam, közölték, hogy jobb lenne, ha abbahagynám a caminot. Kaptam a fenekembe egy szurit, egy levél Diclofenacot és lábfejtől térdig befáslizták a lábam. A doki injekciózás közben arról faggatott, hogy hogyan mondják magyarul a kulo-t.  A kulo spanyolul fenék. Gondolkodtam, hogy mit is mondjak? A mi nyelvünk annyira gazdag, hogy erre az egy testrészre kapásból 5 szót tudtam neki mondani. Még szerencse, hogy nem röntgeneztek meg, bár állítólag a fáradásos törés ebben a stádiumban még nem látható, csak ha már a törés helyén beindul a kalcium lerakódás. Amikor a fiúk megláttak befáslizva, azt gondolták, hogy begipszelték a lábam. A szuri viszont isteni volt. Kb. egy óra múlva elfújták a fájdalmat. Szinte ismeretlen érzés volt fájdalom nélkül járkálni. Visszamentünk a szállásra, Zsé már egy másik franciával javában dalolt. Dezső elment bevásárolni, aznap hideget ettünk. Én korán elmentem aludni, még sütött nap. A japán fiú is eltette magát, odadünnyögött nekem valamit, aztán csendben volt. .  

Jól aludtam, reggel a csacsi iázására ébredtem, ugyanis ő is itt szállt meg. Nagy volt a csődület a mosdóban, az én ízlésemnek túlságosan koedukált volt. Megvártam amíg lelép a tömeg, az előtérben is csődület, mindenki reggelizett, a kávéautomata csúcsjáratáson volt. Végre én is rendbe raktam magam, a szuri hatása sajnos már elmúlt. Pedig előző este repülni tudtam volna. A fiúk leléptek. Én átbattyogtam a szemben lévő bárba reggelizni, ráértem, mert busszal akartam menni Bierzoba. Reggeli után fogtam egy taxit és kivitettem magam a buszpályaudvarra. A busz már megint pár perc múlva indult, és megint nem voltam egyedül. A fél busz zarándok volt és nő. Szép volt a táj, gyorsan odaértünk. A város szélén rakott le a busz, azt gondoltam, hogy mindenki egy irányba indul majd el, de nem. Fogalmam sincs a többiek hova mentek, én megkérdeztem a busz sofőrt, hogy merre van a központ és arra indultam el. Meredek girbe-gurba utcák, csak találomra mentem. Egy nagyon idős néni rám szólt és mutogatott az egyik meredek utcán felfelé és a habitacionról beszélt. Nem ellenkeztem vele, biztos jobban tudja és tényleg igaza volt, mert habár az út a város bevető szakaszához vitt, itt volt az a szállás ahol eredetileg is meg akartam szállni, Jesus Jato-nál. Ráadásul minden zarándok itt jön be a városba, tehát fülön tudom csípni a fiúkat. Nagyon korán volt még. A ágyat még nem lehetett elfoglalni, de megetettek, megitattak. Fagyiztam, sétáltam, bementem a szomszédos Szent Jakab templomba ami arról híres, hogy az északi kapuja az úgynevezett Megbocsátás kapuja, ha valaki nem tudott Santiago-ig elgyalogolni, itt megbocsátást és lelki megtisztulást nyerhetett. Sokan beálltak alá. Mivel a városba bevezető zarándok út itt halad el én leültem az út melletti fűvel benőtt kőre, ez kb 2 méterrel volt magasabban az úttól és sorra vettem az ismerősöket.  Megint mindenkivel találkoztam. Vidáman nyaltam a fagyit, lógattam a befáslizott lábam, erre jön a szakadt ír pasi (álruhás herceg) már messziről vigyorog és mondja, hogy így könnyű, csak fagyizok, ücsörgök és napozok. Élni tudni kell! Eldumálgattunk, megint hívott, hogy menjek vele. A hospitalero-tól kaptam egy zacskó cseresznyét, szóval jól elvoltam. Végre befutottak a fiúk is külön-külön. Becsekkolás után irány a város. A főtéren benyomtunk egy kis saláta-kalamares-paella mixet. A szamaras pasi a büdös franciákkal bevette magát az egyik kocsmába, a csacsit túl lazán kötötte ki, mire az szépen elkezdett mászkálni a főtéren. Józsi rohant utána elkapni. Volt egy kis ribillió. Szegény csacsi csak unatkozott, persze a gazdája elkezdett vele veszekedni, hogy már inni se hagyja, a csacsi pedig feleselt jó hangosan. Olyanok voltak mint egy veszekedő házaspár. Kaja után visszamentünk a szállásra, addigra már jó nagy lett a tömeg. Mosás, lábápolás, pihizés. Józsit már megint leakarta kapcsolni egy nő. Lefényképezte és odaült mellé ahogy a naplóját írta. Józsi mint egy durcás napközis ült a széken és nem akart kommunikálni a nővel. Mi a Dezsővel az udvar másik oldalán szakadtunk a röhögéstől. A konyhán készült a vacsora, itt a szállásadók adnak a zarándoknak egy jó laktató vacsorát, de mi nem voltunk éhesek, inkább megint lementünk a főtérre és ettünk valami könnyűt.  Este felé befutott egy olasz csoport, itt kezdték az utat, egyforma cuccban, jó hangosak és elszántak voltak, még. Fiatalok pár tanárral. Később sokat mentem közöttük, ekkor már nem voltak elszántak csak hangosak. Korán volt takarodó, a szintén lábfájós hölgy odajött hozzám és két darab pokróccal felpolcolta a lábam. Nagyon jól esett a figyelmessége.

A zaklatott éjszaka után lementünk a bárba reggelizni, de én éreztem, hogy képtelen vagyok egy lépést is tenni. Kifaggattam a tulajt, hogy van-e errefelé busz, azt mondta, hogy délután lesz csak busz, de tud hívni taxit. Ekkor már nem érdekelt, hogy mennyibe fog kerülni, úgy hogy bevállaltam a taxit. A fiúk beindították a motorokat, én pedig vártam a taxira. Nagyon hamar megjött, szép, nagy fehér autó volt. Már éppen beakartam ülni, amikor a csapos rám szólt, hogy azért a reggelit kifizethetném. Hoppá! Nem szándékosan, de erről teljesen megfeledkeztem. Sűrű bocsánatkérések közepette rendeztem a számlát és beültem a kocsiba. A taxis egy nagyon kedves öregúr volt. Látta, hogy alig állok a lábamon. Megegyeztünk, hogy Acebo-ig elvisz. Robogtunk a zarándokok sora mellett, majdnem elsírtam magam, annyira el voltam keseredve. Ezen a szakaszon van a vaskereszt, megbízásom volt pár apróság lerakására. A taxis magától megkérdezte, hogy megálljon-e a keresztnél? Őrület, olvas a gondolataimban! Percek alatt odaértünk, én kikászálódtam. Volt néhány zarándok a keresztnél, először lestek, hogy mit keres itt egy taxi, de amikor látták az állapotomat, azonnal segítettek felmászni a kőrakás tetejére. Előszedtem a lerakásra kapott mütyüröket és a saját kövemet, le is fényképeztem bizonyítékul, hogy teljesítettem a küldetést. Próbáltam elérni, hogy olyan kép készüljön rólam, ahol egyedül vagyok a kőrakás tetején, de két német pasas nem mozdult mellőlem.  A taxis fényképezett, ezek meg folyamatosan pózoltak mellettem. Már a guta kezdett megütni, testbeszéddel jeleztem, hogy szeretnék egyedül lenni, de hiába. Sajnos így csak olyan képem van a keresztnél, ahol két német pasas vigyorog és ölelget, én pedig próbálok kitérni. Továbbmentünk, a taxis megállt Manjarin-nál is, hogy legalább a feelinget érezzem. Itt már nem szálltam ki a kocsiból, csak megbámultam a híres műintézményt, a kilométer táblákat és nagyon fájt a szívem. Gyorsan elértük Acebo-t. A fő utca ami egyben az egyetlen utca is varázslatos. Nekem Acebo lett a kedvenc helyem a Caminon. Megálltunk a főutcán  lévő étterem-bár-zarándokszállás előtt. Elég sokan időztek itt, mert aki erre elhalad, nagy valószínűséggel meg is áll itt. Kimásztam a taxiból, éppen egy olasz társaság hangoskodott a bár előtt. Először csak néztek, hogy mi ez? Taxival a Caminon? De a  látottak meggyőzték őket, hogy ez nem úri passzió. Vidáman üdvözöltek, kikérdeztek, hogy mi a baj, segítettek a zsákomat a fal mellett elhelyezni. A taxis is vigyorgott, készítettem róla egy fotót. Vidám volt a hangulat, felcsaptam fotósnak, mert az olaszok megkértek, hogy fényképezzem le a csoportot és egyenként mindenkit. Az egyik lány elmondta, hogy ő Milánóbol jött és tavaly már egyszer elkezdte a Caminót, de Leon-nál abba kellett hagynia a lába miatt. Ugyan úgy sántított mint én. Most Leon-tól folytatja és egyelőre minden rendben van a lábával. Fantasztikus volt ez a nap, még csak reggel 9 óra volt, én kiültem a bár előtti kispadra és sorra köszöntöttem az ismerősöket. Mindenkivel találkoztam, a norvég lánytól kezdve Zsé-ig. A szamarassal, a japán fiúval, nem is tudom felsorolni. Mindenkivel beszélgettünk vagy bedobtunk valamit a bárban. Beszélgettem egy ír pasival, nagyon szakadt volt, rojtokban lógott a szalmakalapja, mint egy madárijesztőnek, sátorral gyalogolt. Azt mondta, hogy nagyon kevés pénzt költ, sátorban alszik az út mellett, így szabadabbnak érzi magát. Szerintem pedig a magánéletben nagyon is tehetős lehetett, ezt a beszéd stílusán éreztem. Sokan itt egy másfajta életet akarnak kipróbálni, kilépni a mókuskerékből, a megszokásokból, a hétköznapok unalmát egy kalandos, kötöttségektől mentes 30 napra cserélni. Itt mindenki egyforma, bármi is van rajta. Felveheti a legszakadtabb gönceit, senki nem fogja lenézni miatta. Kicsit hivalkodónak éreztem a szakadtságát, pedig a pasi nagyon is jóképű volt, mint egy álruhás herceg. Invitált, hogy menjek vele, de én hárítottam. Mozgalmas volt ez a nap, mintha én is hospitalera lennék aki köszönti az arra járó zarándokokat. Közben ettem, ittam a bárban. A kutyás koldus zarándoknak fizettem egy sört, nekem egy német fizetett aztán egy francia.  Dél felé kezdtek ritkulni a zarándokok, az aznap távolabbról érkezők még nem értek ide. Fogtam magam és elkezdtem sétálni. A falu elején lévő puritán szállás előtt fiatal kispapok ültek és énekeltek. A falu kutyái, azok a félelmetes vérebek vagy öten, az utca közepén aludtak. Annyira nem érdekelte őket a sok nép, hogy akár meglehetett volna őket műteni. Át kellett lépni őket. De amint a koldus zarándok kutyája és a bár kicsi, édes kutyája összeszagolt és vakkantott egymásnak egy barátságosat, az alvók mint az órarugó ugrottak fel és nagy ricsajjal jöttek menteni a kicsit. Nagyon jól szórakoztam. A felmentő sereg látta, hogy nincs semmi baj, egy kicsit még a rend kedvéért hozzászóltak a dologhoz, aztán komótosan visszafeküdtek az utca közepére aludni. Úgy délután kettő felé esett le, hogy szállás után is kellene nézni. De hiszen itt vannak emeletes ágyas szobák és privát szobák is. Na akkor meglepem a fiúkat és rögtön lefoglaltam egy 3 ágyas szobát. Maria, a csapos hölgy rengeteget dolgozott. Szinte meg sem állt. Folyamatos vendég sereg, minden zarándok beájul ide, mindenki eszik vagy iszik, őrületes volt a forgalom. Én éppen valakivel hangosan diskuráltam bent a bárban, amikor Dezső befutott. Nem beszéltük meg, hogy hol találkozunk, de tudtam, hogy ide mindenképpen bejönnek, és akkor nem kerüljük el egymást. Így is lett, a hangomat hallották meg kintről, na és persze a cseppet sem visszafogott nevetésemet. Teljes lett a csapat. Nagyon örültek a szobának, az előző éjszakai megpróbáltatás után már rájuk fért a pihenés. Rögtön  benyomtunk a ház pálinkájából egy kupicával. Édes és gyenge volt, pedig Maria azt mondta, hogy vigyázzunk mert erős lesz. Ő még nem ivott apósom törkölyéből! Megjelentek a büdös franciák is, de csak ittak egy sört, utána egy bort és mentek tovább. Általában mindig egy bárban lehetett látni őket és felváltva itták a borra a sört. Becuccoltunk a szobába, leápoltuk Józsi vízhólyagjait, aludtunk egy kicsit, aztán kiültünk a kertbe. Jó meleg volt, ittunk Sangria-t, zarándokmenüztünk, aztán alvás. Itt még 11-kor szinte világos van, egy bácsi simán kapálta a földjét a naplementében.  

Reggel 2 Euro-ért megreggeliztünk az albergue-ben, utána még egy kis fényképeszkedés a hospitalerokkal. Négyen voltak és mind máshonnan jött. Józsi odaszólt, hogy Astorgában megvár. Úgy legyen! Innen sajnos nem volt más választásom, csak a gyaloglás. nagyon lassan haladtam. Szép volt a táj, dombokon, erdős részeken vitt az út. Valahogy eljutottam a keresztig de az innen induló meredek, kikövezett lejtő nagyon nem esett jól. Fogalmam sincs hogyan, de eljutottam Astorgáig. Varázslatos a város, patinás utcákon és tereken vezetett a zarándokút. Nem tudtam hol várhat Józsi. Már többször megakartam állni, mert mindenfelé csinos kávézók, sörözők hívogattak, de én mentem tovább. Jól is tettem, mert egyszer csak kiértem a főtérre, oda ahol a Gaudi féle Püspöki Palota és a Katedrális áll. Szép nagy tér körben kiülős helyekkel és az egyik ilyen helyen ott ült Józsi és Carbonarat evett. Tényleg megvárt, pedig már nagyon régóta itt volt. Én is kértem egy Carbonarat meg egy grande cerevezat. Józsin most nem látszott semmi a tegnapi durcából. Nagyon sajnálom, de nem volt energiám bemenni a Püspöki Palotába, pedig gyönyörű, és ráadásul van bent egy zarándok múzeum is. Majd legközelebb. Még előttem állt 9,5 kilométer. A téren volt egy cukrászda, gyönyörű habos, krémes sütikkel. Mondtam a Józsinak, hogy nyomjunk be egyet, mert már elvonási tüneteim vannak. Imádom az édességet, különösen a habos sütiket. Józsi benne volt. Vettünk 1-1 habos csodát és az üzlet előtt a járdán papírból elmajszoltuk. Isteni volt! Be akartunk menni a Katedrálisba, de zárva volt. Mondtam Józsinak, hogy ne várjon, menjen előre, majd Santa Catalinában találkozunk. El is viharzott. Keserves volt a gyaloglás, a kis kápolna, ami talán csak 2 kilométer nekem száznak tűnt. Szinte önkívületben értem be Santa Catalinába. A fiúk a falu elején lévő első szálláson vártak, ami nem kifejezetten zarándokszállás, hanem inkább egy panzió. A többiek mind továbbmentek az önkormányzati szállásra, mert az lényegesen olcsóbb volt, de ez engem már nem érdekelt. Leültem egy székre és már nem álltam fel. A tulaj hozott nekem enni-innivalót. Igen ám, de el kellene foglalni az ágyat. Gólya viszi a fiát stílusban bevittek. 1 emeletes volt a szállás, de volt lift! Csinos épület, belső udvar gyönyörű muskátlival és egy nagy fekete cicával. Jól megabajgattam, hagyta magát. Már úgy is macskahiányom volt. Alig voltak a szálláson, mégsem volt szerencsék, mert a szamaras franciával együtt gyalogló 3 másik részeges francia is itt szállt meg, de ez csak késő este derült ki, amikor mi már majdnem aludtunk. Megjelentek tök részegen, büdösen. Engem majdnem felborítottak emeletes ággyal együtt. Hatalmas lármát csaptak. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy minden francia férfi büdös, legalábbis a caminón így volt. Én nem hallottam, de a fiúk szerint borzalmas, részeg horkolással, böfögéssel, krákogással telt az éjszaka. Józsi átköltözött egy másik szobába. Dezső a felette alvó francia szellentéseit szagolta. Sajnos a három jómadárral még később is összekerültünk.

Reggel a fiúk külön-külön leléptek, ugyanis Józsi még mindig sértődötten egy szó nélkül elrohant. Én kényelmesen megreggeliztem a zárdában kapott száraz kenyér, vaj, dzsem kínálatból. Egyébként nagyon jól esett, mivel voltak olyan reggelek amikor üres gyomorral kellett elindulni és sokáig nem találtunk bárt. Reggeli után elbúcsúztam Patríciától és elindultam a buszpályaudvarra. Most sokkal gyorsabban odaértem mint előző nap, már nem tettem meg a felesleges kitérőt. Érdekes volt a város kora reggel, locsolták a járdákat, ébredeztek az üzletek, az emberek munkába indultak. Rendezett, hangulatos utcák, sokkal jobban tetszett mint Burgos. A pályaudvaron megint sikerült időre érkeznem, mert pár perc múlva indult a busz Orbigoba. Mindig mázlim van! kb. 36 kilométer, gyorsan odaértünk. Leszállás után elindultam a kisváros központja felé, gondoltam, hogy ott lesznek az alberue-k. Meg is találtam őket, az első kapujában rögtön le is kapcsoltak, kérdezték, hogy miért az ellenkező irányból jövök? Ugyanis abból az irányból bandukoltam, amerre el szokták hagyni a várost a zarándokok. Mondtam, hogy én a busztól jövök. Aha, akkor pakoljak le és menjek velük reggelizni. Beraktak egy kocsiba és elvittek egy kocsmába ahol elém raktak mindenféle helyi különlegességet. Még bika sonkát is kaptam. Isteni volt. Sajnos hiába volt a kitüntető kedvesség, mert tudtam, hogy én nem náluk akarok megszállni, hanem a velük átellenben lévő, belső udvaros albergue-ben. Reggeli után elköszöntem és körbesántikáltam a várost, állítólag az Orbigo-i híd Spanyolországban a leghosszabb. Tényleg hosszú és hangulatos a hely. Beültem a templomba is, már éppen sikerült meditálni, amikor egy néni megveregette a vállamat, hogy menjek ki, mert dél van és ő most bezárja a templomot. Pedig nagyon jól esett a csend. Az első albergue-ből elhoztam a zsákomat és átcuccoltam a másikba. Itt megdicsértek, hogy milyen gyors vagyok, honnan indultam? Mondtam, hogy nem az én érdemem, hanem a buszé. sajnos fáj a lábam és busszal jöttem. Rögtön beígértek egy esti lábmasszázst és hogy ettől holnap repülni fogok Composteláig. Úgy legyen! Talán én voltam a harmadik vendég, válogathattam az ágyak között, Lassan szállingóztak a zarándokok, Dezső is befutott de Józsiról nem tudott semmit. Itt találkoztam először a szamaras franciával. A végén jó sokan lettünk. Egyszer csak szó szerint befutott Józsi is Zsé társaságában. Egy udvarról nyíló szobában telepedtek le. Odamentem hozzá, de nagyon durcás volt. Állítólag Zsével gyalogolt, jól eltévedtek és még futottak is. Ekkor már nagyon beteg volt, de nem mondta, csak a hangulatán látszott. Volt még egy magyar pasi, Vilmosnak hívták. Zajlott az élet a szálláson, az udvaron a franciák megadták a módját a főzésnek. Gázfőzővel készítettek egy egy sima lecsót, de úgy volt szervírozva mintha egy 5 csillagos étteremben készült volna, na és az illata sem volt utolsó. Mindenki csorgatta a nyálát. És persze 3 órán át ettek. ( a gázfőzőt cipelték magukkal) A csacsi iázott, mindenki nyüzsgött, nagyon tetszett. Vilmos, Dezső és én hármasban mentünk vacsorázni. Ahogy nagyban kajálunk Józsi megjelent az étteremben egy nővel és egy másik asztalnál ültek le, viszont vacsora urán már megint egyedül láttuk. Vacsora után sikerült Zsé-t kifaggatni. Elmondta, hogy Andorrában lakik, a szülei éppen elzavarták otthonról, ezért most elgyalogol Compostelaig, hogy ott találkozzon a barátjával. Pénze nem nagyon van, így többnyire mások jóindulatából él. A ruhája akár Jézusé, a fizimiskája is bibliai, a zsákja egy darab vászon összefogva. A gitár dolog rejtély, éppen nem volt nála. Azért szájharmonikával előadott valamit. Még sokáig ücsörögtünk az albergue kertjében, aztán következett a lábmasszázs. Az egyik hospitalero, Pepe masszírozott, de érdekes módon csak lányokat vállalt. Sorban ültünk a masszázsért, én is kaptam, de nem esett jól. A bokámhoz hozzá se nyúlt mert attól ordítottam, a talpam is érzékeny volt. Még egy kis borozgatás aztán alvás. Józsi úgy csinált mintha nem ismerne minket.

Itt most leírom a saját véleményemet a mások által szupernek mondott dolgokról, például az úgynevezett  technikai polóról. Én vittem egy hosszú ujjú, egy rövid ujjú és egy ujjatlan polót, mind a 3 Dechatlonos. Nem igaz, hogy hamar szárad és nem tartja a vizet. Simán rám olvadt a melegben, ráadásul egy óra után már nem bírtam benne a saját szagomat. Pedig nem vagyok egy izzadós fajta. Egy évvel később a Portugál caminora vittem magammal pamut polót és nagyon meg voltam vele elégedve. Komfortos, nem lehet belebüdösödni és akár még másnap is fel lehet venni - szemben a technikai műszálas borzalommal - mert nem volt átható izzadságszaga. A technikai cucc melegben meleg, hidegben hideg, tehát sehogy sem jó. És egy vékony pamut poló súlya sem több, tehát nem jelent többlet terhet. A másik a szintén műszálas túratörölköző. Én is ezt vittem, talán 30×40 centiset. Szörnyű érzés vele törölközni, ráadásul 1 használat után besavanyodik. Szerintem 1 ritka szövésű, normál méretű kínai törölköző ezerszer jobb, súlyban ugyanott van. A túrazoknira nem szabad sajnálni a pénzt. Először megvettem a Dechatlonos túrazoknit, nagyon jól néz ki, de használat közben buggyosodik, bolyhosodik, belegyűrődik a bakancsba. Szerencsére ez már itthon kiderült. Utána vettem 2 pár méregdrága zoknit a Mountex-ben. Szívtam a fogam az ára miatt, de nem bántam meg. Tökéletesen simul a lábra még  30 kilométer után is, sehol egy ránc, szóval tökéletes. A bakanccsal kapcsolatban csak annyit, hogy az én bakancsom  tökéletes volt a két Caminómon, ellenben itthon a 4 napos kéktúrámon bedagadt benne mind a két sarkam. Szép nagy vörös duzzanat keletkezett rajta, nem tudom miért. Tehát hiába volt a bakancsban több mint 1000 kilométer, még az sem garancia arra, hogy nem történik baj. Egy a lényeg, hogy minél könnyebb legyen, mert egy 20 kilométeres útnál lábanként összesen kb. 8 tonna amit megemelünk. Az én bakancsom lábanként 40 deka. A hátizsák is egy érdekes történet, én ezzel megszívtam. Ospray a márkája, 26 literes, könnyű, csak az a baj, hogy a hátmerevítője egy rakás sz@r. Konkrétan bebicsaklik, nem áll egyenesen, mert rossz a kiképzése. "L" alakban állt a hátamon, az alsó része nekitámaszkodott a keresztcsontomnak, szinte ezzel tartottam az egész súlyt. Nagyon rossz volt. Találkoztam egy dán peregrinával, neki is ilyen zsákja volt és ugyanezzel a problémával küzdött. Szerintem a caminon a legnagyobb ellenség a nehéz zsák. Az enyém 9 kilósra sikerült. (Talán ez ellen tiltakozott a lábam)  Sok baromságot cipeltem magammal. A második utamon nem vittem túraszandált, TEVA márkájú, egyébként imádom, de nagyon nehéz volt, sok helyet foglalt. Esőpelerint sem vittem, nagyon megfelelt a 250 forintos kínai nejlon eldobható esőkabát, 3 darabot vittem, súlya nincsen. A szandál és az esőpelerin együtt több mint 1 kiló spórolás. Az első utamra vittem sok felesleges piperét, például mosószappant, ami teljesen felesleges ugyanis ezzel sem lehet tisztábbra mosni a ruhát, mint egy közönséges fürdőszappannal. Vittem egy rakás gyógyszert, homeopatias szereket. Hiába a pici doboz, a végén kitesz vagy fél kilót. Végül a második utamra 3 kilót spóroltam, és mégsem hiányzott semmi. 1 túranadrág, alváshoz 1 vékony pamut gatya és egy sort, 3 poló,1 vékony, hosszú ujjú vászon ing a napégés ellen, 1 polár pulcsi, 3 bugyi, két sportmelltartó, 2 túrazokni és 1 kicsi zokni alváshoz. Tudom ajánlani a lepedőt, ugyanis néhány helyen botrányosan néztek ki a matracok. A lepedő legyen ritka szövésű, félbevágott kínai, könnyű és kis helyet foglal. A pipere teljesen alap, semmi flanc: 1 kisebb méretű szappan + tartó, Pici flakonban sampon, balzsam, Hidratáló krém, ha lehet tubusos, mert a tégelyes nehéz. Naptej. Dezodor. Fogkefe, fogkrém ( 4 darab a kicsiből elég volt) ,1 kalap, napszemüveg, varrókészlet, bicska. A túrabot a legjobb barát. Gyógyszert és kötszert ott is lehet venni, csak minimálisat érdemes vinni. És ami nélkül nem sikerült volna az a füldugó, saját fülre gyártott, egyedi darab. Vittem egy bögrét is, de ez is felesleges volt. Övtáska az iratoknak, pénznek, fényképezőgépnek. Hálózsák, minél könnyebb, én csak egyszer tudtam visszarakni a zsákjába, többet soha. Azzal rakatnám vissza minden nap aki, ilyen pici zsákot kitalált hozzá, agyrém. Könnyű gumipapucs a fürdéshez, mászkáláshoz. Kulacs nem kell, bőven megteszi a fél literes ásványvizes palack. Egyelőre ennyi jutott eszembe.

Reggel már biztos volt, hogy nem leszek képes begyalogolni Leonba. Mondtam a fiúknak, hogy induljanak el, és majd ott találkozunk, telefonon értekezünk szállás ügyben, ugyanis Józsi a lelkemre kötötte, hogy keressek olyan szállást ahol nincs tömeg, leginkább egy hotelt!?  Én ráérősen elkezdtem készülődni, főleg, hogy szánalmasan sántítottam és a csillagokat is simán látni véltem. Elindultam a buszpályaudvar felé, közben egy pékségben bekaptam egy gyönyörű, nagyon édes kalácsféleséget. A pályaudvart simán megtaláltam és a busz is pár perc múlva jött, pedig nem időzítettem, csak találomra mentem. Nem voltam egyedül akik ezt a megoldást választották, több peregrina is inkább buszozott. Azért fájt a szívem amikor a buszról láttam a sok zarándokot az út mellett Leon felé gyalogolni, én meg meresztem a hátsómat a buszon. Lelkiismeret furdalásom volt.  Nagyon gyorsan beértünk Leonba, csak 20 kilométer. Rábíztam magam a többiekre és baktattam utánuk, de ők sem nagyon tudták merre kell menni a Katedrális felé. Most már tudom, hogy jó nagy kerülőt tettünk meg, de végül is csak odaértünk. Mindenki szétszéledt, én inkább leültem volna, mert úgy gondoltam, hogy ha ez a pihenő napom, de akkor miért keringek le-fel mint egy dilinyós. Az egyik kanadai hölgy mondta, hogy az apácáknál a legjobb megszállni, és ott vannak privát szobák is, (Józsi kívánságára)  így oda botorkáltam. Már jó pár hátizsák sorba volt rakva a kapu előtt, de a kapu még zárva volt. Még 11 óra sem volt, de már sokan megérkeztek. Ez is érdekes, ugyanis én mindenhova szinte utolsóként érkeztem, általában 4-5 óra körül. Na tehát a sok hátizsák várt a sorára, ennek ellenére - nem tudom milyen meggondolásból - odamentem a nagy kapuhoz és jól megdöngettem. Ki is jött két hölgy, azonnal letámadtam őket, és angolul megkérdeztem, hogy van e privát szobájuk? Az egyik azonnal visszakérdezett, hogy honnan jöttem? Hmmm...- Magyarországról ! - volt a válasz. Te is magyar vagy? Ugyanis az egyik hölgy magyar volt és a kiejtésemből egyből gyanús lettem neki.  Nagyon megörültünk egymásnak, egyből beengedtek a nagy kapun, pedig még legalább 1 óra volt hátra a nyitásig. A többiek odakint  csak düllesztették a szemüket, hogy mi van itt? Patrícia, önkéntesként dolgozott a leon-i szálláson, egyébként Luxemburgban az Európa Parlament egyik magyar alkalmazottja. A nyári szabadságát önkéntes munkával tölti Spanyolországban, ahogy ő mondta, kiszabadul a szürke, kocka, kosztümös hivatali világból és eljön a laza, vidám, a szemetet a pult alá dobáló Spanyolországba. Egyébként spanyol szakon végzett, de ahogy később hallottam, nem volt olyan nyelv, amit ne beszélt volna. Tehát beengedtek, ígéretet kaptam a privát szobára is, igaz, hogy csak két ágyas, de be lehet vinni még egy matracot. Hurrá, teljesítettem a megbízást! Mire a kapukat kinyitották a fiúk is befutottak. Én bentről szóltam ki nekik, mint egy igazi protekciós, hogy ne izguljanak, minden rendben. Patrícia elintézte az apácákkal a külön szobánkat, igaz, hogy a fiú teremből nyílt, de kit érdekel. Itt külön alszanak a fiúk és a lányok, a házaspárokat is különrakták. Megbeszéltünk egy későbbi kocsmázást is, ha este Patrícia kap egy kis kimenőt. Már eddig is említeni akartam, hogy a spanyoloknál divat, hogy kerek, lapos kövekkel rakják ki az utcákat, udvarokat, de a köveket nem ám lapjával rakják le, hanem élével egymás mellé. Még egészséges lábbal is nehéz rajta a járás, nemhogy sérült bokával. A fiúkkal elmentünk várost nézni, de nagyon nem esett jól a köveken való járás. A Katedrális gyönyörű, jobban tetszett, mint a burgos-i, nekem az túldíszített. Egy kis délutáni uzsonna után bevettük magunkat a külön szobánkba és aludtunk egy jókorát. Alvás után megint kirajzottunk, Patrícia is jött velünk és ittunk egy copitát a találkozás örömére. Az esti misére a zárda kápolnájában került sor. Nagyon szép volt, csak sokszor kellett felállni, ami már szinte az elviselhetetlenség határát súrolta. Éreztem, hogy holnap sem tudok menni. A mise után még iszogattunk a szálláson, aztán alvás. Józsi már napközben valamiért megsértődött, vagyis tudom, hogy miért, mert én elmeséltem, Patríciának, hogy két magyar pasival gyalogolok, és az egyik kicsit zaza, mert minden templomban lehasal az oltár előtt. Később Patrícia hangosan megkérdezte, hogy melyik a hasalós, na ezt Józsi zokon vette, aznap már nem is nagyon szólt hozzánk. A sértődése másnap is kitartott, mert reggel egy szó nélkül elrohant. 

Éjszaka jókora vihar volt, lehűlt a levegő. A lábam nem javult, pedig azt gondoltam, hogy a gyulladáscsökkentőtől jobb lesz. Kaptunk valami alap reggelit, aztán készülődni kezdtünk. A fiúk panaszkodtak, mert az ő fakktársaik erősen horkoltak és zavarta őket a faszerkezet állandó mozgása. Volt ott 3 német hölgy akkora hátizsákkal, hogy még én is belefértem volna. Megkérdeztem őket, hogy mennyit kóstál a súlyuk, de nem tudták megmondani. Még esernyőt is hoztak magukkal. Akár az anyósom, ő sem mozdul ki otthonról esernyő nélkül. Keserves volt az elindulás, fekete felhők, eső és semmi a távolban. Mentünk a nagy semmi közepén, nem volt támpont ami reményt adjon. Átmentünk egy vasúti felüljárón aztán megint semmi. Utána szerintem valahogy átkeveredtünk az alternatív útra, mert egyszer csak elkezdtek mögöttünk felbukkanni teljesen idegen arcok, egy másik irányból. Nem értem a térképet, nincs rajta autóút, holott az átkeveredés után végig egy autóút melletti gyalogos járdán haladtunk. Szerintem ez az út El Burgoból jött. Azóta is néha ezen töröm a fejem, hogy miért nincs jelezve az autóút. Itt kezdtem el először azon gondolkodni, hogy igénybe veszem a gépesített közlekedést, azaz kiállok stoppolni. A lábam iszonyatosan fájt, körbe bedagadt a bokám és mintha ezer darázs csipkedné körbe-körbe. Nagy nehezen beértem Reliegosba és mivel farkas éhes voltam rögtön megkerestem a bárt, kikértem egy rakás kaját, jól bezabáltam, a többit becsomagoltattam. Rendben, de lábra kellene állni!  Itt már az elindulásos mutatvány következett: 1 lépés majd megállás, megint egy lépés közben karral kapálózni, hogy a lendület meglegyen és így tovább. Csak az első pár lépés volt nehéz, a többit már nem is éreztem, mert az egész lábam egy merő fájdalom volt. Sokszor azért nem álltam meg pihenni, mert féltem, hogy nem tudok újra elindulni. A fiúk ekkor már régen Mansillában voltak, Dezső azért rohant, hogy megnézze a motor GP-t egy kocsmában és sikerült is neki. Józsi szállást foglalt az albergue-be. Mire én Mansillaba értem a motor GP is véget ért, kiürült a kocsma, Dezső az ajtóban vár, már kikérte a sört és valami kaját. A albergue az a belső udvaros, muskátlis, labirintus szerű szállás volt amit már képeken is láttam. Rengeteg szoba rengeteg ággyal, könnyű eltévedni. Szerencsére találtunk egy utcára néző ablakos szobát és az ágyaink is az ablak mellett voltak, csak féltem, hogy egyedül nem találom meg, mert másik 3 szobán kellett átmenni mire a sajátunkhoz értünk. Kalandos volt. Itt már eldöntöttem, hogy másnap buszra szállok és úgy megyek be Leonba. Elég nagy település Mansilla és buszpályaudvara is van, a lábamnak pedig kell a pihentetés, hogy utána folytatni tudjam. Azt gondoltam, hogy egy nap pihenő és utána repülni fogok. A szokásos fürdés, mosás kis pihi után kirajzottunk a városba. Jó sok kocsma van Mansillaban és jó párat meg is látogattunk. Amikor záróra előtt visszamentünk, az albegrue konyháján a hospitalera éppen megénekeltette az egybegyűlteket. Jó volt a hangulat, Zsé gitározott - mert itt volt ő is. Nem tudom Zsé honnan kerített gitárt, mert néha volt nála gitár, néha nem. Ha megkérdeztük tőle a gitár dolgot, csak mosolygott. Szigorú volt a hospitalera, mert a hangulat tetőfokán mindenkit elküldött aludni, mivel záróra volt. A kapukat bezárták, aki eddig nem ért vissza az megszívta. Szegény Dezső sem ért vissza, mert az egyik kocsmában meccset nézett, de szerencséjére két helyi erő, akik éppen az albergue-ben dolgoztak és indultak haza, beengedte őt. 

Reggelre is maradt a bokafájásom és sántításom. Elindultunk, a fiúk leléptek, de az első faluban megvártak és együtt kajáltunk. Aránylag gyorsan elértük Sahagunt. A bevezető részen van egy parkos rész egy kis kápolnával, ahol letelepedtünk egy padra. Itt is készült a fényképezőgéppel egy rövid video rólam, sántítok. Kb. az út felénél voltunk, nem volt vízhólyagom, sem kidörzsölés a lábamon és erre nagyon büszke voltam, csak a bokám volt bedagadva és nagyon fájt még az érintésre is. Sahagunban központjában leültünk egy bár vagy inkább cukrászda teraszára, szemben volt egy gyógyszertár. Józsival becserkésztük a helyet. Ő kunyerált antibiotikumot, én vettem horror áron egy bokafogó gumi micsodát és diclofenacot, gondolván, hogy csak az izületem gyulladt be. A gumi kütyü nem ért semmit, a gyógyszer kicsit segített, csak attól féltem, hogy a gyomromat taccsra vágja. Továbbmentünk, Józsi megint futni akart, ugyanis az volt az aktuális dilije, hogy nem eszik semmit, csak este és fut  amennyit csak bír. Mindezt egy közel 20 kilós zsákkal. Ja, és futás közben néha maga körül forgott és óbégatott, mint az indiánok a tűz körül. A cuccait folyamatosan elhagyta, a fején hordott, általam kotonnak hívott csősálat rendszerint mi szedtük össze utána. 3 darabot hozott ebből a csoda ruhadarabból, haza már csak egyet vitt. Egyszer csak látjuk ám, hogy Józsi szembe fut velünk. Tudtuk, hogy a kotont keresi, amit mi már megtaláltunk. Itt volt egy elágazás Calcadilla illetve El Borgo felé. Mivel a Brierley könyv is a Calcadilla felé mutatja a Camino fő csapásvonalát, mi ezt választottuk. Legközelebb nem erre megyek. Nagyon meleg volt, sehol egy árnyék. A lábam beleizzadt a bakancsba és nagyon égett, gondoltam zoknit cserélek. Nagy nehezen találtam egy száraz bokrot, leültem alá pihenni és zoknit cserélni. Természetesen egy hangyaboly közepébe csücsültem. És nem ám olyan kis helyes apró hangyák voltak, hanem méretes példányok, pillanatok alatt elleptek, azt sem tudtam hogyan rázzam le őket magamról. Borzasztó volt, még a bugyimban is voltak. Végre elértünk egy ligetes részhez, itt volt egy kút. Felbontottunk egy kagylókonzervet, Józsi nem evett. Calcadillában az utolsó három helyet foglaltuk el. Ezt a szállást hívom én fakkosnak, ugyanis egy nagy teremeben külön fakkokban elhelyeztek 2-2 emeletes ágyat, ha valaki megmozdult akkor az egész faszerkezet mozgott. Donatívos volt a hely, ennek ellenére a nénik kimeredt szemmel nézték, hogy ki mennyit pénzt dob a dobozba, ha nem volt meg az 5 Euro, akkor rájuk szóltak. A falu 1 utcából állt az elején egy vendéglővel. Fürdés és mosás után ide telepedtünk le. Józsi bár tagadta, annyira éhes volt, hogy a házinénivel kezdett kokettálni egy kis soron kívüli kaja reményében. Kapott is valamit, de rendes kaját csak a 7 órai zarándokmenü osztáskor kaptunk. Este nehezen ment az elalvás, elég sokáig ültünk a szállás előtti padon, néztük a helyi vagányok műsorozását. Éjjel baromi nagy vihar volt, de én semmit nem érzékeltem belőle, csak reggel csodálkoztam, hogy eltűnt a meleg és minden csupa víz.

Jól aludtam, nem volt fárasztó az első 5 kilométer Carrion de los Condesig, habár a talpam nagyon fájt. Itt megreggeliztünk és nekivágtunk a hírhedt 17 kilométernek. Nemhiába van rossz híre ennek a szakasznak. Ingerszegény, végeláthatatlan murvás út, sehol egy árnyék, őrült meleg és unalom. A fiúk egy pillanat alatt eltűntek a semmibe, én meg csak battyogtam, úgy éreztem nem haladok. Pisilés óránként, ivás, ivás, megint pisilés, és ez ismétlődik. Néha egy biciklis, de azon kívül sehol senki. És egyszer csak mintha sántítanék.  Ahogy most visszagondolok, az unalom ellen többször hátrafordultam, de csak úgy lendületből, a lábamat nem fordítottam vissza, csak megtekertem a bokámat és mintha egy nyilalló fájdalmat érzetem volna. Lehet, hogy ez volt az a pillanat amikor megrepedt a bokám. Azért mégsem volt teljesen kihalt a 17 kilométeres szakasz, mert egy okos spanyol az út mellett egy ligetes részen felállított egy lakókocsit, kirakott pár műanyag asztalt és széket. Mindenféle finomságot árult, még fagyit is. Nem volt olyan zarándok aki nem állt meg itt. A fiúk is itt vártak és nagyon jól esett megpihenni. Sokáig itt időztünk. Nagyon meleg volt, hűen a Mezeta híréhez. Templariosig terveztük a napot. Indulás tovább, de nagyon keserves volt. A talpfájáshoz jött a bal bokám fájása, és sántítottam. Calcadillarol csak annyira emlékszem, hogy bal oldalon volt egy fehér épület, az volt a zarándokszállás, semmi több. Ledigosban szintén bementünk a kocsmába, de innen még 3 kilométer Templarios. Mire én odaértem a fiúk már ott voltak. Dezső a fényképezőgéppel felvette ahogy bebicegek. Tehát ez volt az a nap amikor a bokámnál a sípcsontomon fáradásos törés keletkezett. A szakirodalom szerint monoton, nyíró erő behatása. Stimmel! A változatos terep sokkal jobb, mert akkor nem monoton erők hatnak az izmokra és a csontokra.  Akkor azt gondoltam, hogy másnapra elmúlok a bokafájás. Fürdés, mosás, pihi a kertben. Itt találkoztunk egy fiatal magyar párral, Zsuzsa és Ádám. Angliába dolgoztak és hazafelé eljöttek egy kicsit gyalogolni. Korán eltettük magunkat. A nappali meleg ellenére az éjszakák a Mezetan hűvösek. Ahogy este 11-kor lement a nap, egyből hideg lett.

Iteroról nem maradt semmi az emlékezetemben, átsétáltunk a falun és hamarosan elértük Boadillát. Itt van a medencés zarándokszállás, bementünk megnézni, tényleg jó hely. Frómista is hamar megvolt, itt ücsörögtünk egy jót, Józsi elment keresni Istent, addig mi inkább lábat ápoltunk és feltöltöttük a folyadék háztartásunkat. Itt nem nagyon emlékszem, hogy mi következett, de azt tudom, hogy már elég meleg volt, végeláthatatlannak tűnt az út. A távoli templom torony nem akart közeledni. Az egyik falu végén volt egy parkos rész, de itt sem álltunk meg. Valahogy elértem Villalcasart, a fiúk már körberohanták a várost és kijelentették, hogy nem megyünk a szállásra, keresünk valami jobbat. Nekem ekkor már a kilenc is páros volt, ellenkezni sem volt erőm. Találtak egy Casa Rural-t, ami a spanyoloknál olyan falusi jellegű puritán hely. Egy udvarról nyíltak emeletes ágyas szobák. Elég komor volt és hideg a szoba. Itt találkoztunk először a két öreggel, azaz egy angol házaspárral. Ők arról voltak nevezetesek, hogy a hölgy erősen csípőficamos volt, ennek ellenére mindig előbb ott voltak a következő helyen és már vígan pihentek. Először nem kapcsoltunk, csak bambán bámultunk, hogy vajon ezt hogyan csinálják? Kb. egy hét után esett le a tantusz, hogy igénybe veszik a zarándoktaxit. Egy kicsit gyalogolnak, utána hívnak egy taxit. A megcélzott szállás előtt pedig kiszállnak a kocsiból és gyalogosan besétálnak a szálláshoz. Eleinte többünknél okozott ez a látomás tudathasadást. Mi négykézláb bevánszorogtunk a szállásra, de a két öreg, akikkel együtt indultunk már ott teregeti a ruháit. Mi van? Na tehát Villalcasarban a két öreg is ott szállt meg ahol mi. Józsi ettől kiborult, tudniillik félt, hogy horkolnak. Nekem sem tetszett a hideg szoba, így megint kihordtuk a matracokat a kertbe és ott ágyaztunk meg magunknak. Most inkább hideget ettünk, vettünk a boltban kolbászt, kenyeret, paradicsomot és azt vacsoráztunk. Elmentünk a misére, itt Józsi megint lehasalt az oltár előtt, a pap rászólt, hogy jó lenne, ha felkelne, mert szeretné elkezdeni a misét. Az öregasszonyok jól megnézték maguknak a csodabogarat. Nagyon szép és nagyon régi a Fehér Szűz Mária templom, kicsit féltem hogy összeomlik. Nem bírtam végigülni a misét, mert nagyon hideg volt bent, már összekocogtak a fogaim. Kimenekültem a napsütésbe. A szálláson volt egy érdekes csapat, spanyol öregurak, szintén zarándokok, de egy jó nagy és régi Mercedes-szel és sofőrrel rótták az utat. Hangosak és nagyon részegek voltak. Dezső és én már aludtunk a kertben, Józsi még naplót írt, de az öregurakat ez nem zavarta, ordítva kártyáztak. Józsi rájuk szólt, hogy ha lehetne fejezzék be, először hőbörögtek, de volt közöttük egy normálisabb amelyik belátta, hogy ezt nem illik és lecsitította a többieket. Én jól aludtam, nem fáztam, de Józsi szenvedett a hidegtől és aludni sem tudott. Itt már fel volt fázva, és itt hagyta el a gyógyszerét is. 

A fiúk részéről a reggeli indulás morcosra sikerült a horkolós szobatárs miatt. Szinte utolsóként hagytuk el a szállás bárját. Meglepően könnyen ment a gyaloglás és a sok pofázásnak köszönhetően számomra meglepően gyorsan elértük San Antont. Tátva maradt a szám. Az autóutat egyszerűen átvezették a kolostor romon. Természetesen nem lehet csak úgy átrobogni San Antonon, bementünk, de éppen nem volt ott senki. Olvasgattuk a vendégkönyvet és akkor esett le, hogy éppen Stráma Judit a hospitalera. Na de hol lehet, úgy nem akartam tovább menni, hogy nem találkozom vele. Egyszer csak a kert végében törölközővel betekert fejjel megjelent Judit, éppen a szomszédban volt hajat mosni. Nagy volt az örömködés. Főzött nekünk kávét, beszélgetünk. A talpfájásomra azt mondta, hogy ez lelki eredetű és jelzés az újra talpra állásommal kapcsolatban, ugyanis a zarándok út után munkát kell találnom. Mondott még valamit arról is, hogy a jobb oldal az a férfi vagy talán a női oldalunk, mivel nekem a jobb talpam fájt piszkosul, de már nem emlékszem. Talán a férfias a jobb oldal. Akkor mindent pontosan értettem és le tudtam magamban vezetni a jelzés értékét, de sajnos azóta már elfelejtettem. Akkor a felismerés hatására elkezdett enyhülni a fájdalom, mert tényleg minden fejben dől el. Ha még tovább tudtam volna beszélgetni Judittal, talán mélyebb lelki okai is előkerültek volna a fájdalomnak, de sajnos indulni kellett. Józsi itt egy kicsit morcosan viselkedett. Feltöltődve, könnyű léptekkel mentem tovább. Nagyon gyorsan elértük Castrojerzt .A templom zárva volt, de egyszer csak egy néni jelent meg egy hatalmas kulccsal és kinyitotta a templomot. Nem akartunk itt megállni, jól ment a gyaloglás. Átmentünk a városon. A város végében láttuk meg az emelkedőt, ami lentről félelmetesnek tűnt, de minden különösebb nehézség nélkül egyszer csak a tetején voltam. Fentről nézve a táj fenséges, akár egy terepasztal. Józsi előadta óbégatós mutatványát az égiek felé. Zsé is megjelent bibliai tájat idéző öltözékében. Nem tudom hol lehet ilyen göncöket kapni, de még a színe is olyan volt mintha Szentföld homokja lepte volna be. A magaslatról irány Itero. Előtte St. Nicolas, itt két némettel lefényképeztük egymást. Hamar elértük Iterot és rögtön az első helyre bementünk. Ez inkább hasonlított egy Panzióhoz mint zarándok szálláshoz. Egy kis kényelemre vágytunk mind a hárman, és láss csodát, volt három ágyas szoba fürdőszobával. Gyorsan elfoglaltuk. Rendbe raktuk magunkat, utána lementünk a bárba. Ez a hely nem volt egy klasszikus zarándokszállás, inkább a helyi kocsma- étterem-panzió lehetett, bár később észrevettem, hogy a teraszról nyílnak emeletes ágyas szobák is. Vártuk a vacsoraidőt, közben a tulajék nekifogtak saját vacsorájuknak. Mint gyerekek a cukorka boltban bámultuk a hatalmas tál sült bárányoldalast. Nem tudom mit olvastak le az arcunkról, de megsajnáltak minket és adtak a saját vacsorájukból kóstolót. Isteni volt! Titokban azt reméltem, hogy a zarándokmenű is ez lesz, de sajnos nem ezt kaptuk. Elég sokat ittunk, állítólag 3 üveg tintót, a negyediket Dezső már egyedül küldte le. Szerintem jól aludtam, mert nem emlékszem semmire.

A hangos horkolással telt éjszaka után felkerekedtünk, bár a zarándokok számához és a szállás modernségéhez képest elég kevés volt a vizesblokk, végül sikerült bejutnom a mozgássérült mosdóba. A földszinten gyülekezett mindenki, óriási tumultus a reggeliző helyekért. A bakancsot még előző nap le kellett adni, nem lehetett bevinni a körletbe, hanem egy hatalmas polcos szekrénybe kellett bepakolni. Persze nem találtam a sajátomat, pedig már a bakancsok nagy részét elvitték. A pánik határán végre megtaláltam a sajátomat. Szépnek ígérkezett az idő, elindultunk a jelzett irányba. Vásároltunk ellátmányt majd megnéztük az út mellet lévő nevezetességeket. Az idő megint kezdett esős és szeles lenni, nesze neked Mezeta. Gutaütésre számítottam. Tarjadosban tudtunk először tisztességesen beülni egy bárba és feltölteni magunkat kávéval és bocadillossal. Egyre hidegebb lett. A lábam is kezdett nagyon fájni. Hornilosnál már jó lett volna leparkolni. Itt tűnt fel először Zsé. Róla még később írok. Cammogtam tovább. Bár az eső nem esett, én mégis felvettem az esőkabátot, hogy felfogja a szelet. Szembe fújt a szél és nagyon hideg volt. A nagy puszta semmi mindenütt, de ennek ellenére van benne valami varázslatos. Nagyon lassan haladtam, a csillagokat láttam a talpfájástól. A fiúk időnként bevártak. Egyszer csak elértünk a San Bol-i elágazáshoz. Innen még 5 kilométer Hontanas, nekem ezernek tünt. Nagyon szenvedtem. Egyszer csak egy lejtő alján megláttuk Hontanast. Mintha semmiből nőtt volna ki. Fogalmam sincs hova tűnt az a sok ember aki reggel Burgosból elindult, de a Mezetán egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Lehet, hogy mindenki előttünk volt? Ahogy beértünk a faluba, a jobb oldalon az El Puntido magánszállás előtt ültek a már ismert és az új arcok. Nagy volt az örömködés, lepacsiztunk mindenkivel. Azonnal sör és egy kis ücsörgés, utána foglaltuk el az ágyunkat. nekem úgy tűnt, hogy csak ezen a szálláson voltak zarándokok, pedig körbe, mindenhol voltak szállások, bár kiülős része egyiknek sem volt. Talán ezért választotta ezt mindenki. Tetszett a hely, a falu is nagyon réginek tűnt. Fürdés, mosás és utána egy kis alvás. Már akkor látszott, hogy lesz egy horkolós szobatársunk, ugyanis a felesége nem aludt vele egy szobában, hanem egy másikban. Ez elég különös volt, pedig lett volna szabad ágy a szobában. A feleség nem vállalta be a férjet éjszakára. A fiúk kezdtek aggódni. Nagyon fájt a lábam. A szoba az emeleten volt, kínszenvedés volt a lépcsőzés. Vacsora a szállás éttermében, majd alvás. A horkolós szobatárs beindította a motorokat, ami a csövön kifért. Én nem hallottam semmit a füldugóm miatt, de a többiek felváltva 10 percenként keltek fel megrázni az öreget. Szegények elég viharvertek voltak reggel, hangos anyázások minden nyelven. Reggel megint az utolsók közt indultunk.

Aránylag jól aludtam, a lábam is javulni látszott. Elég későn indultunk és aránylag gyorsan beértünk Beloradóba. Érdekes volt a város elején a sok zászlóval díszített zarándokszállás, legközelebb szeretnék itt megszállni. Vasárnap lévén nem volt semmi nyitva, de volt még egy kagyló konzervünk némi kenyérrel, így a templom kerítésén szépen megterítettünk és Dezsővel nekiálltunk kitunkolni a konzervet. Ha emlékeim nem csalnak, Józsi itt kezdte a "nem eszem semmit" mutatványát. És tényleg nem evett estig semmit. Ez még akkor nem zavart annyira, de később már nagyon idegesített, hogy csak este volt hajlandó enni valamit. Néha már olyan állapotban volt, hogy aggódtam, hogy elájul. Mi van, ha leesik vércukra és összeesik, persze ez neki nem gond, csak nekünk, mert ha tényleg összeesik, akkor nekünk kell mentőt hívni. Erre még visszatérek. Tehát Dezsővel bedörgöltük a kagylót, Józsi bement a templomba keresni Istent ( akkor azt mondta, hogy a keresztény Isten nem az akit keres, talán a Buddha... ) Ehhez képest minden templomban tartott egy teátrális előadást az oltár előtt. Óbégatott, lehasalt és átszellemült pofát vágott. Mire Józsi végzett az előadással, mi is végeztünk az evéssel, de itt megint bekúszott a képbe a pisilés. Általában, mint derült égből a villámcsapás, úgy kapott el (lehet, hogy a cipeléstől) de megint keríteni kellett egy helyet, de itt csak csupa lebetonozott terek és utcák voltak. Kóvályogtam, de nem találtam semmit, így egy beugróban (ez is lebetonozott) leguggoltam. Éppen csak elkezdtem csurgatni, amikor mintha kutyák lábkörmének a kopogását hallottam volna közeledni. Na szép, pedig jól körülnéztem és nem láttam senkit. Pár másodperccel később két dobberman rohant felém érdeklődve. A gazdájuk mögöttük ballagott a pórázzal. Ijedtemben belém szorult a pisi, felugrottam és alig tudtam magamra rángatni a bugyit és a nadrágot, velem szembe ott állt a két kutya meg a gazdi. Nagyon kellemetlen volt, pedig a pasinak még a szeme sem rebbent. Engem leginkább az zavart, hogy a betonra pisiltem és ennek a nyomai jól láthatóak voltak. Sűrű bocsánatkérések közepette elhúztam a csíkot, borzalmas volt.

Úgy mentünk át a városon, hogy egy lélekkel sem találkoztunk. ( a kutyás pasin kívül.) Legközelebb Tosantosban találtunk nyitva egy kocsmát, a Norvég lány itt kávézott. Állítólag aznap Granonból indult. Jó menőkéje volt. Józsi kikért egy wiskeyt, mi kávéztunk, aztán indulás. A Norvég lány mellém szegődött, de hamar kiderült, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Az hagyján, hogy folyamatosan beszélt és kérdezett, ami nem lett volna baj, de e mellé még elég erős tempót is diktált. Próbáltam tartani az iramot, nem akartam lebőgni, de hamar rájöttem, hogy nem megy ez nekem. Fényképezés ürügyén mindig megálltam kifújni magam, ő pedig türelmesen megvárt. A kérdéseire meg csak igennel és nemmel válaszoltam mert nem volt szufla a tüdőmben hosszabb diszkurzusra. Folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan tudnám lerázni. Aztán a következő faluban, egy ház tövében néhány helyi erő ücsörgött egy padon, ez kapóra jött és én is leültem pihenni. A Norvég lány nem volt fáradt (!) és tovább ment. Na végre! Ücsörögtem egy darabig, a helyiek folyamatosan daráltak valamit spanyolul, nem zavarta őket, hogy egy kukkot sem értek. Amikor úgy gondoltam, hogy a Norvég lány már jó messze lehet, akkor elindultam. Rimánkodtam, hogy nehogy utolérjem valahol, bár erre szinte semmi esély nem volt. Villafrancában összefutott az összes zarándok aki aznap ezen a szakaszon gyalogolt. A főtéren egymás mellett volt egy kocsma és egy mercadó, mindenki itt csoportosult. A Zsivány asszony is piált két némettel. Mi is leültünk, úgy általában vidám volt a hangulat, kicsit egy búcsúra hasonlított. Jó sokáig ültünk itt, de aztán neki kellett vágni az útnak. A térkép nem sok jót ígért, meredek emelkedőket jelzett, így lélekben felkészültem a kínok kínjára. Ennek ellenére az emelkedők nem viseltek meg annyira, ellenben a hosszú út a végeláthatatlan erdő irtáson soha nem akart véget érni. Nagyon fájt a talpam és lassan haladtam. A fiúk néha bevártak, nekik ez volt a pihenő. Nagy nehezen megláttuk Ortegát. Az egész hely nem áll másból mint egy templomból, mellette egy zarándokszállásként is működő parókiából, aljában egy kocsmával és egy étteremből. Mi egyből a kocsmába mentünk, a Zsivány asszony már megint itt ivott a két némettel. A megérkezés örömére mi is boroztunk egyet, majd a szálláson kerestünk 3 ágyat. Elég nyomasztó a hely, több teremben sok-sok ágyat helyeztek el, volt olyan terem ahol már ekkor sem lehetett megmaradni a délutáni szunyókálók horkolásától. Nehéz volt találni egy kevésbé zsúfolt szobát ablakközeli ágyakkal. Napi rutin, utána irány inni, enni. A Norvég lány hozzánk csapódott. Azt hiszem ez volt az az este amikor tényleg rendesen becsíptem. Nem sokra emlékszem, csak annyi rémlik, hogy sok hülyeséget beszéltem és persze szokásomhoz híven hangoskodtam is. A zarándokmenüzés után még visszamentünk a kocsmába, a Zsivány asszony már emberesen be volt állítva, nem evett semmit, csak piált egész este. Még bedobtunk pár pohár bort, de mivel közeledett a takarodó ideje, visszamentünk a szállásra. A Zsivány asszony azt sem tudta, hol az ágya, ráadásul a zsákja úgy volt letéve az ágya mellé ahogy megérkezéskor leesett róla. Ki sem pakolt, se fürdés, se mosás... Megmutattam neki a fürdőt aztán én is eldőltem. Arra ébredtem, hogy hallom a saját horkolásomat. Másokét nem hallhattam a füldugó miatt, de sajátom olyan volt, mint egy varacskos disznó röfögése. Ráadásul a fejem is nagyon fájt, tehát jelentkeztek a túl sok piálás tünetei. Az is bevillant, hogy rengeteg hülyeséget összebeszéltem, a részletekre nem emlékszem, de hogy hülyeségek voltak az biztos. Józsiban is munkált valami, mert hangosan beszélt álmában és néha jajgatott is.

Még éppen csak pirkadt amikor elkezdtünk szedelődzködni, nagyon fájt a fejem. Azon agyaltam, hogy miket hordhattam össze előző este, de semmi konkrétum nem villant be. Kerestem a ruháimat a kötélen, de nem találtam. Mint kiderült, Józsi segítségével még az este összeszedtem mindent, de erre sem emlékeztem. A kávéautomatánál próbáltunk észhez térni, mire befutott Zsivány asszony. Azt gondoltam, hogy másnapos fejjel jelenik majd meg, de nem. Mintha mi sem történt volna, mosolyogva üdvözölt minket, a kérdésemre, hogy hogyan érzi magát, csodálkozva válaszolta, hogy semmi probléma. Jól bírta az biztos, majd mint akit seggbe rúgtak elhúzta a csíkot. Mi is elindultak, a fiúk begyújtották a motorokat, de még előtte bocsánatot kértem tőlük, ha a hülye dumámmal esetleg előző este valakit megbántottam. Azt mondták, hogy nem haragszanak, végül is őszinte voltam, de hogy miben voltam őszinte, azt nem árulták el.

Csúnya hideg, szeles idő volt, lógott az eső lába. Agesban nyitva volt zarándokszállás kocsmája, itt megreggeliztünk. Atapuercaban már szakadt az eső. Egyre nehezebben mentem. A domb tetején lévő keresztnél Józsi bemutatott egy kisebb műsort, szerencsére alig volt közönség, én úgy csináltam, mintha nem vele lennék. A kőből kirakott körlabirintust végigkeringte, mintha muszáj lenne. Na ezen a ponton leelőztem őket. A dombról lenézve a sűrű esőfelhő egy pontom szétnyílt és az átszűrődő nap sugarai pontosan a távolban már jól látható Burgosra sütöttek. Akkor ezt jelnek tekintettem és örültem is neki. Nem gondoltam, hogy milyen kínokat élek majd át, mire beérek Burgosba. A magaslatról leérve végig betonon kellett menni, ami nagyon rossz volt a talpamnak, egymást követték a pici falvak, de sehol nem volt nyitva semmi. Az eső egyre jobban szakadt, szembe fújt a szél és nagyon fáztam. A fiúk valamelyik faluban beértek, lehagytak és én egyre jobban el voltam keseredve a talpfájásom miatt. Végre az utolsó faluban Burgos előtt nyitva volt egy kocsma, persze tömve volt szétázott zarándokokkal. Olyan szag volt bent, mint egy árvíz sújtotta csirkefarmon. Levettem a bakancsomat. próbáltam lelket önteni a talpamba. Zsivány asszony indulóban volt, és fűzte Józsit, hogy gyalogoljanak együtt, de Józsi hárított. Sokáig ültünk itt, húztuk az időt, vártuk, talán eláll az eső. A falu után az autópálya fölött áthaladva a Villafria felé vezető utat választottuk, ma sem tudom miért. Ezután jött a pokol. Azt hittem soha nem lesz vége, mert nem is látszódott a vége. Ha legközelebb erre vetődöm, biztos, hogy buszra szállok. Az eső szakadt. Tényleg a sírás kerülgetett. Nem tudom hogyan, de beértünk a lakóházak közé. Józsi kitalálta, hogy gyógyszerre van szüksége, tehát keresni kell egy gyógyszertárat. Találtunk is, de Józsi lelkem legalább fél órát alkudozott a patikusnéval, hogy recept nélkül adjon neki antibiotikumot. Én már ököllel vertem az üzlet kirakatát, hogy menjünk már, mert itt fogok elpusztulni. Özönvízszerű eső kezdett esni, mi meg Dezsővel ott álltunk egy burgosi gyógyszertár előtt és Józsi felmenőit szidtuk. Ahogy közeledtünk a belváros felé, elállt az eső, sőt még a nap is kezdett előbújni, ami pillanatok alatt szaunává változtatta az esőkabát belsejét. Nagy nehezen elértük a Katedrális mögötti új zarándokszállást. Becsekkoltunk, én voltam aznap a 101. vendég. Sajnos csak felső ágyat találtam, ami azért is volt probléma, mert a fájós talpammal a vékony vaslétrán felmászni maga volt a pokol. Fürdés, mosás, pihizés, majd irány nézelődni. A Norvég lány már kimosakodva, kisminkelve a szállás kapujában bóklászott. Ezt eddig még nem is írtam le, de a Norvég lány mindig kisminkelve gyalogolt. Babarózsaszín púder, pipacspiros rúzs. Kicsit irigylem a tudatos nőiességét, mert ami igaz, az igaz, én még ünnepnapokon sem sminkelem magam, nemhogy egy embert próbáló zarándokúton. Megint elkezdett zuhogni, úgyhogy berohantunk az első bárba és ittunk egy kancsó sangriát. Mire a sangria elfogyott az eső is elállt. A téren egy másik bár teraszán Zsivány asszony ült. Üdvözöltük, aztán bementünk a Katedrálisba. Nekem kicsit túldíszített, de azért tényleg gyönyörű. Józsi közölte, hogy egyedül akar maradni önmagával (szerencsére), így Dezsővel körbejártunk mindent, remélve, hogy nem esünk hasra valahol Józsiban, amint éppen valamelyik oltár előtt hasal. Amikor meguntuk a nézelődést, visszamentünk Zsivány asszonyhoz a térre. Később fennkölt pofával befutott Józsi is, elkezdtünk iszogatni, beszélgetni. Azt hiszem Zsivány asszony ekkor gondolta meg magát Józsival kapcsolatban, mert ez a tökkelütött elkezdte taglalni, hogy milyen nagy ember ő itt Magyarországon, mekkora céget irányít, mekkora az éves forgalma és különben is.... Zsivány asszonyt nem hatotta meg a beszámoló, ugyanis elmondta, hogy idős emberek szociális gondozásával foglalkozik Brémában, A hülye dicsekvés miatt kicsit elkezdett laposodni a beszélgetés, így én azt javasoltam, hogy menjünk el kajálni. Zsivány asszony nem akart jönni, elköszöntünk és kerestünk egy csendes kis éttermet. A vacsi után visszamentünk a szállásra, Dezső bevackolta magát, Józsinak még ihatnékja volt, így megfűzött, hogy menjünk még el inni egy pohár bort. El is mentünk. Találtunk egy talponállót, csak helyiek iszogattak. Az utcára ki voltak rakva a könyöklős asztalok, ülni nem lehetett. A kocsma előtti járdán alig lehetett megmozdulni a sok borospoharat szorongató és felszabadultan beszélgető spanyoltól. Nagyon finom, de baromi erős bort adtak. 1 deci úgy fejbe vágott, hogy alig álltam a lábamon. Éjjel megint a saját horkolásomat hallottam.

Az esti vihar megtette hatását, elfújta a hőséget, helyette hidegben és erős szélben kezdtük a napot. Fel kellett vennem az esőkabátomat, igen-igen hülyén néztem ki benne, kb. mint egy púpos manó, aki csigákat megszégyenítő lassúsággal akar valami nagy dolgot művelni. Miután kiröhögtük magunkat a kávéautomata üvegében visszaverődött tükörképünkön, elindultunk a mai napra betervezett Vilamayor del Rio-ig tartó, végtelenbe vesző araszolásra. Így utólag már tudom, hogy a Brierley könyvben ajánlott útvonal és a kijelölt, sárga nyilas út is egy csúcsszivatás, ugyanis teljesen feleslegesen egy ocsmány kitérőt tesz egy csökött golfpálya felé, ami után ott egy másik csökött, a golfos köcsögöknek épített lakó/üdülőtelep. Még csak látványnak sem szép, nincs semmi ami indokolná ezt a kitérőt. Józsi szerint a gazdagok idejárnak szarni. Ha legközelebb megyek, akkor maradok az N-120-as autópálya mellett, ez sem lehet rosszabb, és így megspórolok sok-sok felesleges kilométert Santo Domingo de Calcadaig. Annyira feldühített ez a golfpályás történet, hogy Calcadába beérve le kellett gurítanom 3 korsó citromos sört, hogy az idegeim visszarendeződjenek. De tényleg, ha valaki olvassa ezt a blogot, könyörgöm nem menjen a kijelölt úton a golfpálya felé. Utólag már tudom, hogy páran miért nem balra fordultak a jelölésnek megfelelően. Ők már tudták a frankót, de miért nem szóltak?

Calcada tetszett, végre levehettük az esőkabátot, bár a szél még mindig nagyon fújt. A déli misére értünk oda, a kakas vezényszóra kukorékolt a kis kuckójában. Nagyon szép a templom, de a tömegtől nem nagyon tudtunk elmélyedni a nézegetésben, ráadásul a mise miatt a mászkálás sem volt lehetséges, így inkább továbbmentünk. A fiúk előre mentek, én pedig a összeszorított fogakkal csoszogtam tovább. Nagyon fájt a talpam. Végre beértem Granonba. Már tudom, hogy a lábam állapota miatt itt kellett volna éjszakáznom, de én hősiesen kitartottam. A fiúk itt bevártak, egy kicsit dumáltunk, fagyiztunk, de azután ők mentek tovább. Caren, Gabriel és az életművész is itt pihent. Caren nagyon furcsán rakta a lábait, mintha magamat láttam volna. Levettem a bakancsomat és még vagy félórát pihentem. A következő megálló Redecilla del Camino volt. Itt is megszabadultam a bakancsomtól. Éppen a zarándokszállás-kocsma előtti padon ücsörögtem, amikor egy édes kis fehér, puha kutyus kiszaladt a kocsmából és kedvesen üdvözölt. Ott maradt velem amíg elindultam, igazán jólesett a lábfájásom helyett egy pici kutyával foglalkozni. Nagyon csábított, hogy ottmaradjak éjszakára, de megbeszéltük a fiúkkal, hogy Rioban találkozunk. Viloria de la Rioja-ban megint elkezdett esni, az esőkabátomat viszont csak segítséggel tudom felvenni, mert a zsákomon mindig elakad a kabát hátulja, nem tudom lehúzni. Küzdöttem az elemekkel, a szél mindig visszafújta az esőkabátomat a hátamról a fejemre. Végre megláttam két fiatal zarándok srácot és megkértem őket, hogy adjak már rám rendesen azt a kicseszett esőkabátot. De ez még nem volt elég, mert a hideg széltől és esőtől hirtelen rámjött a pisilés. Na most mit csináljak? Még az a szerencse, hogy ezek a falvak inkább hasonlítanak egy szellemjárta helyhez mint lakott településhez, így akár a főtér kellős közepén is pisilhettem volna, na de azért nem voltam ennyire elvetemült, kerestem egy beugrót a főtér egyik oldalán és ott végeztem el a dolgom. Az utolsó pillanatban volt. Ez a pisilés téma is nyomja a bögyöm, mert ugye ez is mennyivel könnyebb a pasiknak. Nincs igazság a földön! Nagy nehezen összeszedtem magam, bár egy kicsit lepisiltem az esőkabátomat. Sebaj, az eső majd lemossa! A faluból kivezető út egy meredek lejtő, az autópálya mellé épített sendához vezet. Sehol senki, fogalmam sincs hol lehetett az a sok zarándok, akik 2009-ben megtették az utat. Vagy mind előttem gyalogoltak, vagy szárnyakat növesztettek, de néha nagyon elgondolkodtatott, hol a fenébe lehetnek a többiek? Pokolian fájt a lábam, a szél persze szembe fújt, ami még jobban megnehezítette a haladást. Nagy sokára megláttam az út túloldalán a del Rio-i magánszállás épületét. Józsi a kapuban várt, azt hiszem hangosan jajgattam, Józsi vette a bakancsomat és folyamatosan aggódó pofát vágott. Kb. 1 órányi hangos jajgatás után megembereltem magam és elmentem fürdeni meg mosni. Az udvaron volt a mosókonyha, nagyon nem esett jól odáig elmenni. Itt tanultam meg Caren-tól, hogyan mondják angolul a talp és hólyag szavakat. Eddig tényleg nem tudtam. Caren lába is cefetül fájt, sőt, neki még hólyagjai is voltak. Közös vacsora volt, amit a szállásadók készítettek. Jó laktató és tömény. Valami kelkáposzta főzelék illatú, kicsit a tapétaragasztó állagára emlékeztető sűrű levest adtak, ami jó sok kenyérrel tényleg rendbe rakta az ember gyomrát. Senkinek nem jutott eszébe válogatni, mindent bedörgöltünk, még a tányért is kinyaltuk. A bort sem sajnálták, tehát minden rendben volt. Szerintem még nem sötétedett be teljesen, de már mindenki húzta a lóbőrt. Én csak azért imádkoztam, hogy a másnap talpra tudjak állni. Nem csodálom, hogy ennyire kikészültem. Ahogy most utána számoltam kb 33-34 kilométer volt ez a nap. Nem voltam normális!

Egy nagyon meleg, levegőtlen navarettei éjszaka után sikerült időben elindulni. Kivételesen elég sok zarándok volt az úton. A fiúk beindították a motorokat, én inkább maradtam a magam megszokott csigatempójában. Egy autóút mellett vezetett az út, egy kiépített, murvás sendán. Kényelmesen ballagtam az úton, amikor balra, egy tábla Ventosa felé mutatott sárga nyilakkal. Előttem mindenki egyenesen ment tovább, nem vették figyelembe a jelzést. Tanácstalanul álltam, bevártam egy kisebb csoportot, talán ők tudják a frankót, de hosszas térkép nézegetél után ők is úgy gondolták, hogy nem kell letérni Ventosa felé, menjünk csak egyenesen. Közel-távol mindenki így tett. Ballagtam tovább, de egy idő után gyanús lett, hogy a fiúk nem vártak be, pedig ennyi idő után mindig nyugtázni szokták, hogy még meg vagyok. Najera előtt már kezdtem beletörődni, hogy végleg leléptek, mikor mögöttem futva megjelent Józsi. Mint kiderült ők elfordultak Ventosa felé és ott a helyi kocsmánál vártak rám nagyon sokáig, ők meg azt gondolták, hogy én léptem le. Dezső elmondása szerint végig kocogták az utat utánam kutatva, mindenkit megkérdeztek, hogy láttak-e egy fehér inges asszonyt (Józsi minden nőt asszonynak hív) Dezső megnyugtatta, hogy biztos beugrottam egy bokorba, amikor láttam, hogy jönnek, tehát jobb, ha beletörődnek a távozásomba. Kialakult egy kis vita, mert szerintük le kellett volna kanyarodnom Ventosa felé, de szerintem ezeket a kitérőket a Camino útvonalának kijelölői csak a helyi kocsma forgalmának fellendítése ürügyén  találták ki. Később is észrevettem, hogy a felesleges kitérők a falu kocsmája felé viszik az embert. Végül megnyugodtak a kedélyek és Najera első kocsmájában végre tudtunk reggelizni. A város nagyon tetszett, gyönyörű a sziklafal alá épült város a rengeteg gólyafészekkel. A várost elhagyva kicsit western filmre emlékeztetett a táj. Ezt egy laza napnak terveztük, így csak Azofráig mentünk. És tényleg hamar odaértünk. A falu főterén már gyűlt a nép, a kocsmával szembeni kút körül jókedvű gyalogos és bringás zarándokok vihoráztak. Mi is így tettünk. Befutott Zsivány asszony is, de később ő még tovább ment a következő faluig. Pihenés után megkerestük a szállást. Szép, modern jól felszerelt épület 2 ágyas fülkékkel. Fürdés, mosás, csendes pihenő majd templomlátogatás. Caren és Gabriel is itt volt, Gabriel profi módon főzött valamit. Sokan serénykedtek a konyhában, a Norvég lány készített egy gyönyörű tortillát. Nem tudom hogyan csinálta, itthon én is megpróbáltam, de csak egy furcsa állagú szürke maszlag lett belőle. Mi elmentünk zarándokmenüzni, utána az albergue kertjében borozgattunk. Már délután gyanús volt a nagy meleg, és igazam is lett, mert estére egy szép kis vihar keveredett, pillanatok alatt be kellett szedni a ruhákat, mert szakadt az eső és a levegő is lehűlt. És ha már nem tudtunk kint ücsörögni, inkább elmentünk aludni.

Az éjszaka nehezen telt, nagyon fájt a talpam. Az előző napi szikrázó napsütés helyett most erősen felhős volt az ég, nyomott volt a levegő. Elég hamar lemaradtam a fiúktól, de aztán valahol mégis bevártak, mert most úgy emlékszem, hogy együtt mentünk be Logronoba. A város előtti szőlőültetvényeknél egy permetező traktoros jól betakart a permetszerrel, persze én voltam a hibás, miért nem vigyáztam. Utálatos iparterület után végre becsattogtunk a városba. Ezen a részen láttuk először a Japán fiút, zöld, hülyegyerek fejfedőben. A felhők nyomták le a levegőt, mindannyian kábák voltunk. A hídon átkelve még szépnek tűnt a város, pecsételtettünk is valahol, talán egy templom lehetett vagy talán a szállás, nem tudom. Egy téren kiültünk egy kocsma teraszára enni-inni, itt volt a parlament. Józsi itt kezdte a piálását, ami azt jelentette, hogy már délelőtt nyomta be a konyakot vagy a wiskey-t. Engem is rábeszélt, hogy igyak vele. Sajnos először és utoljára belementem, és ittam vele egy konyakot, de ami ezután következett arra nem szívesen emlékszem. Nagyon fejbe vágott a pia, legszívesebben egy padra lefeküdtem volna aludni. A belvárosban az autó forgalom is kikészített. Már a második nap elhagytam a hidratáló krémemet és Józsinak is volt valami baja, így kerestünk egy gyógyszertárat és betáraztunk. Dezső egy fotós boltban a képeit átíratta egy pendrive-ra. Ez így nem hangzik rosszul, de ezek a dolgok annyira lassan mentek, hogy már a halálomon voltam. Mondtam, hogy sürgősen húzzunk ki a városi forgalomból, mert közel állok a hisztériás rohamhoz. Végre elértük a parkos részt és a tavat. Innen már könnyebb volt, szép erdő, csönd, nyugalom. Megint jólesett a gyaloglás. A fiúk előre mentek. A délelőtti halálközeli állapothoz képest már egészen jól voltam. A vasbikánál, az autópálya fölötti kerítésre kikötöttem egy nemzetiszínű szalagot jó szorosan, hogy ott legyen akkor is, ha majd legközelebb visszamegyek. Remélem megtalálom majd. Ezután meglepően gyorsan beértem Navarettébe. Nem akartam elhinni, hogy már ott vagyok. A Larrasoanában megismert olasz hölgyek araszoltak előttem. A városba beérve egy beugróban van az első kocsma, a fiúk itt vártak rám. A botom kopogásából hallották, hogy jövök, és amikor befordultam a sarkon, egybehangzó éljenzés és taps fogadott. A többi kocsmázós zarándok is tapsolt, úgy látták szükségem van az elismerésre. Röhögés, sör, egy kis ücsörgés, majd megpróbáltunk egy ágyat keríteni a kocsma melletti, az árkádok alatt lévő szálláson. Éppen hogy befértünk. A padláson kaptunk helyet, nekem tetszett, mert nem emeletes ágyak voltak és pont mellettem volt egy bazi nagy szekrény ahova kipakolhattam a cuccaimat. Fürdés után csendes pihenőt tartottunk. Itt találkoztunk először a Norvég lánnyal és Zsivány asszonnyal. A Norvég lány, -egyébként már nagymama - északi szokás szerint mit sem törődve a többiekkel, levetkőzött bugyira és melltartóra, úgy vonult el fürdeni. Józsi ettől kiborult. Szerinte ez indiszkréció! A Zsivány asszony féle akciót nem láttam, mert aludtam, de Józsi elmondása szerint bugyira vetkőzőtt. Józsi nevezte el Zsivány asszonynak, mert szerinte szándékosan csinálta. Józsi a két hölgy akcióját egy széken, vigyázzban ülve és naplót írva nézte végig. A pihi után a szálláshoz legközelebb lévő étteremhez mentünk. Az Út során sokan bevállalták a főzést, de megfogadtam, hogy soha nem fogok főzni, mert itthon is azt csinálom egész évben minden nap, nehogy már ott is konyhát lássak. Tehát elmentünk zarándokmenüzni. Itt volt a legfinomabb vacsora az egész út alatt. Piros színű paprikába töltött halpástétom, leöntve egy isteni finom szósszal. A fiúk is nagyon jót kaptak, így elégedetten mentünk vissza a szállásra, de még nem volt kedvünk aludni, inkább megnéztük mi folyik a konyhában. A notórius főzőcskézők még ott voltak, leültünk egy kicsit dumálni. Volt ott egy német srác, Elneveztem életművésznek, mert elmesélte, hogy a nyár kivételével fogtechnikusként dolgozik Berlinban, nyáron viszont csavarog. A Camino után visszamegy Pamplonába a San Ferminre egy kicsit bulizni.  Caren és Gabriel is a konyhában volt. Szegény Caren mintha tojásokon lépkedett volna, akárcsak én. Vidáman mentünk aludni.